Takáts Gyula (1911–2008) költészetében – s párhuzamos naplójegyzeteiben is – a nyolcvanas évek elejétől foglalt mind nagyobb teret Csu Fu és Drangalag eszméje. A szerző buddhizmussal s taoizmussal érintkező természetlírájában új dimenziókat nyitott, s idővel önálló kötetekbe kéredzkedett a képzelet színezte keleti világosság.

Háttérmagyarázatként néhány önreflexió: „A költő neve irodalmi lexikonokban nem szerepel. Szülőföldje Drangalag, amely Na Conxy Pánnal határos. Furcsa módon egyszemélyben mesterem és tanítványom is.” (Kövül az idő. Új versek, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989.) – „Amikről eddig beszéltünk, abban a szellemben igyekszem ma is szólni és teremteni, már nem is Pannóniából, de Drangalagból, ahol az a Csu-Fu költő él, aki egy személyben tanítványom és mesterem is. És Drangalag a költészetemből alakult világ. Versekből született földdel és éghajlattal. Határai éppúgy Nakonxypán és Somogy, mint a Gibraltár és a Boszporusz vagy Lappföld és Kréta szigete.” (Vonzódások. A 80 éves Takáts Gyulával beszélget Albert Zsuzsa, in: T. Gy., Emlékek életrajza. Esszék, visszaemlékezések, Berzsenyi Irodalmi és Művészeti Társaság, Kaposvár, 2002.) – „Csak ketten maradnak önzetlenül mellettünk. A természet és a művészet. Kell-e náluk erősebb és jobb barát. Csu Fu erre régen rájött, és így is él Drangalagban.” (Öt esztendő Drangalagban 1981–1985. Naplójegyzetek, Pro Pannonia Kiadó, Pécs, 2005.)

A megolvasásra választott mű hangütésében és látásmódjában is jellegzetes darabja e versvilágnak.

Esti beszélgetés

Csu Fu, ha este lett,
nem gyújtott soha mécset
s kérdésemre így felelt:
– A mécs kis kört világít,
de nézd csak, a sötét
átfényli az egészet… –

(In: T. Gy, Versek Drangalagból, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1991)

Az ABAXXB rímképlet a késleltető rímtelenséggel a sorvégek kontrasztos szemantikáját-szimbolikáját emeli ki („világít” vs. „sötét”); tehát verstani művelettel hangsúlyozza ki a tematikai origót. Az anakreóni dal hatását keltő ritmika és sorhossz (jambizált 6–7 szótag) játékosan klasszicizáló epigrammát bűvöl a szövegből. (Egyedül a harmadik sor trochaikus – épp az, amelyik a beszélői első személyt [„kérdésemre”] villanásszerűen színre viszi.)

A cím előhív egy másik esti művet, Babits Esti kérdését. Perdöntő a különbség a két fölirat és beszédhelyzet között. Babitsnál trochaikus, azaz ereszkedő cím takar válasz nélkül maradó (ön)megszólítást (mely a létezés metafizikai értelmességét kutatná); Takáts jambikus, tehát emelkedő fölirattal látja el a dialogikusan kifejlő szöveget (amely így az egymás élményében sejdíti meg az Egység végigazságát).

A „kérdésemre” kitétel elhallgatja magát a kérdést (melyet persze az első sorok értelemszerűvé tesznek). Ez a szolid ellipszis egyfelől a lényegre szorítkozás eszköze (mint a mécses helyett használt „mécs”); másfelől nyomatékosítja az egót háttérbe vonó odafigyelést a másikra, a másra.

A szöveg kulcsparadoxonára sortörés is figyelmet irányít: „a sötét / átfényli”. A dualitást meghaladó létbeli alapállás lát így fényt és sötétet. Lát, mert már nem szemmel. A mondat tárgya (a szöveg utolsó szava) sem kevésbé jelentékeny mozzanat: az „egészet” utalhat mindközönségesen a bevilágítandó helyiségre, de jelentheti a mindent, a mindenséget is. (Innen, a különbségmentes világérzékelés szöveghelyétől visszaolvasva tűnik csak föl: a nyitósor megengedi a Csu Fu vált estévé értelmezést is!)

Hol járunk? „Nikla és Dardzsiling között” (Vad szikláink között, in: Csu és Drangalag, Pro Pannonia Kiadó, Pécs, 1996). Más szóval: „az Androméda és a Duna közt” (Oly összetetten egyszerű, uo.). Keleti bukolika szól hozzánk; nem meglepőek tehát az egzotikus fényviszonyok.

„Ha nem süt, / akkor is ragyog” – mondja Csu Fu a Kezén tartotta című versben (in: Versek Drangalagból). Nem épp, mint a költészet?