A fához, művészethez és filozófiához való személyes kötődésem okán örömmel tölt el, hogy megnyithatom a Pécsi Tudományegyetem Botanikuskert Orchidea- és Broméliaházának és a Művészeti Kar szobrászati tanszék faszobrász kurzusának közös kiállítását. Nem mindennapi kooperációnak lehetünk tanúi. Arra szeretnék az alábbiakban vázlatosan utalni, hogy e sajátos kiállítás gondolatisága szoros összefüggésbe hozható a modernség kultúrafogalmával, és ezzel összefüggésben kimondottan szerencsés, hogy centrumába éppen „a fa” kerülhetett – nemcsak mint természeti létező vagy a művészi alkotómunka során reanimált/reformált anyag, hanem mint élő metafora is. Remélem, elnézik nekem, ha filozófiatanárként mondandóm alátámasztásához saját diszciplínámból merítek.

Descartes Principiájában, a Pico abbéhoz írott levélben a filozófiát egy fához hasonlítja: „Így a filozófia egy fához hasonlatos, melynek gyökerei a metafizika, törzse a fizika, és az e törzsből kinövő ágai pedig az összes többi tudomány [… s ezek] egy olyan erkölcstanra vezethetők vissza, amely a többi tudomány teljes ismeretét előfeltételezve, a bölcsesség legvégsőbb foka. Márpedig, minthogy nem a fák gyökeréről, sem nem a törzsükről, hanem egyedül csak az ágainak a csúcsáról szedjük a gyümölcsöket, ugyanúgy a filozófia legfőbb haszna is csak az utolsónak elsajátítható részeitől függ.” (…)

E gondolatok ma is aktualizálhatók; még akkor is, ha időközben a „kultúra” és vele együtt a „természet” fogalma is gyökeresen megváltozott. Hiszen nyilvánvalóan nem beszélhetünk már a „természetről” mint olyan integritásról, abszolút autonómiával rendelkező entitásról, amely az embertől teljes mértékben befolyásolhatatlan, elpusztíthatatlan volna. A „természet” fogalma az ember által újraalkotott, fennhatósága alatt tartott és állandóan fenyegetett természet fogalmává zsugorodott. Mindez a civilizálódás folyamatának súlyos belső ellentmondását hordozza, amennyiben az ember által újrateremtett természet szembe került „a természettel” és ezen belül „az emberi természettel” is. (…)

A földművelés eszméjéből metaforikusan származtatott „kultúra” jelentése mindig szorosan összefüggött a gondoskodás fogalmával. A kizárólag emberi objektivációink értelmében vett kultúra fogalmába azonban éppen az nem tartozhatott, ami természetes módon jön létre, és csak ápoló gondoskodást igényel. Ennek következtében, az ember mint természeti lény a maga által alkotott kultúrán kívül rekedt.

A „kultúra” és „természet” közti ellentmondások tehát állandóan provokálják az „emberi természet” fogalmát, a „mi az ember?” – vagy a „mi az ember rendeltetése?” – kérdések feletti reflexiókat. (…)

Ez a kiállítás, amely a fajokat leíró, klasszifikáló és megőrző természettudomány növényházának sajátosan gondoskodó kontextusába emeli e fából készült szobrokat – láthatóvá teszi e mindennapjainkban lappangó etikai dilemmát: felszínre hozza kultúránk máig ható ellentmondásait, és nekünk szegezi a kérdést: megőrizhetjük-e a fizikai világot oly módon, hogy benne az emberi jelenlét feltételei érintetlenek maradjanak.

E gondolatok után szeretném figyelmükbe ajánlani a Művészeti Kar nyolc tehetséges szobrász hallgatójának munkáját.

Burján Norberttel kezdeném. Műalkotásainak közös jellegzetességét talán a „játék” fogalmában ragadhatjuk meg. (…) A Madarak című munka érdekességét abban találom, ahogy az alkotó e két természeti létezőnek, fának és madárnak – akik, ahogy Heidegger mondaná, ontikusan és ontológiailag is a legközelebbiek egymáshoz – azonos szubsztrátumot kölcsönöz. A játék c. plasztikában pedig – minden konkrét fogalmiságot megelőzően – nagyszerűen felsejlik a játéknak a „cél nélküli célszerűség”-ben rejlő absztrakt alapértelme.

Csizek Tamás Cím nélküli alkotása utat enged a befogadói fantáziának: mintha a szerves anyag szervességét szeretné tovább fokozni művében. Valami zsigerivel állunk itt szemben, amit nemcsak nekünk kell emésztenünk, de ami mintha bennünket is emésztene.

Éles Lóránt alkotásaiban, úgy tűnik, platonikus utat követ: arra tesz kísérletet, hogy maguknál a tárgyaknál is valóságosabb és érthetőbb szobrot készítsen, a dolgok lényegét kívánja megragadni. Mintázófa című alkotása mindennek a nagyítás révén igyekszik megfelelni, míg Tál című diófából készített plasztikája az asztal, tál, kanál és velük együtt alapvető létformánk egységes ideáját mintázza.

Fleisz Tamás Bagoly című szobrával mutatkozik be. Az absztrahált madáralak totemként tekint ránk, de éppen Minervát is felidézheti, emlékeztetve arra – a manapság nem ritka – esetre, ha esetleg nem látnánk meg azonnal a dolgok összefüggéseit.

Gevicser Endre Pörgettyűje a mozgást zárja a szobor időtlennek tűnő kapszulájába, kiélezve a paradoxont: „Hol mozog a mozgó test? Ott ahol van, vagy ott ahol nincs?”

Hadházi Balázs Csónak című munkájában az alkotó figyelmünket a posztamensként használt, feketére pácolt fapadlón át, a rajta álló, ugyancsak fekete csónak mélyén fekvő natúr színű evezőhöz irányítja, már haladunk az anyagon és eszközökön túli tudatfolyamban. Szik című alkotása sajátos transzplantáció eredménye, és a platánba metszett szikes föld mintázatának szemlélése közben ténylegesen átérezhetjük a kanti értelemben vett „természeti szépet”, ami mindenféle jelentésképződést megelőzően a képzelőerőnk és értelmünk harmóniája fölötti reflexióban tudatosul.

Kovács Tibor Kar című körtefából faragott tanulmánya a töredékek dilemmáival szembesít bennünket. E fragmentum saját világában – autonóm asszociációkként – egyaránt megjelenhetnek a faág és az emberi kar analógiái, a kétkezi munka emberformáló erejére tett utalás, az antik torzók elveszett karjainak idézete, Krisztus megfeszített karja vagy a szobrász önnön testi reflexiója.

Végül Tompa Jánost szeretném bemutatni, aki négy munkát állít ki. Kettős portré című alkotása – a kubizmusra emlékeztető szobrászati építkezésmód által – kifejezésre juttatja, hogy a szubjektum konstrukció, és e konstrukcióban az identitást formáló elemek sokaságából építkezhetünk. (...)

Befejezésképpen szeretném a Művészeti Kar nevében még egyszer megköszönni Babayné Boronkai Erzsébetnek e nagyszerű kezdeményezést, lehetőséget és nem utolsó sorban a csodálatos faanyagokat, Rezsonya Katalinnak és hallgatóinak pedig áldozatos munkájukat. Kívánom mindannyiuknak, hogy az összefogásuk eredményeként megvalósuló kiállítást mindvégig élénk érdeklődés övezze!