2018 júniusban éppen a London College of Fashion Alexander McQueen-ruhákat is felvonultató kiállításáról tartottam a szállásom felé, amikor a metróaluljáróban megpillantottam egy plakátot, ami egy új McQueen-dokumentumfilmet hirdetett. A korábbi, 2011-es alkotás (a McQueen and I című, Louise Osmond rendezésében) nagyon tetszett, így erre is kíváncsi voltam. December 13-tól Magyarországon is vetítik a McQueen életét színre vivő újabb dokumentumfilmet, ám sajnos az elvárásokat jóval alulmúlja ez a mozi.

Lee Alexander McQueen 2010-es halála óta több dokumentumfilm és kiállítás (az utóbbiak közül a New York-i Savage Beauty és a londoni Inside Arch) is foglalkozott a brit divattervező életével és munkásságával. Alexander McQueen divatperformanszai nyomán vált híressé: a tervező egyike volt azoknak, akik először fedezték fel, hogy a performansz a ruha bemutatásának az eszköze lehet, illetve alkalmas közeg arra, hogy erős érzelmi hatást gyakoroljon a bemutató nézőire, miközben társadalmi kérdéseket is feszeget. A nemzetközi hírnevet meghökkentő kreációinak és formabontó szabásvilágának köszönhette. Tragikus, öngyilkossággal végződő sorsa az évtizedfordulón pedig felkínálta a lehetőséget, hogy filmvászonra kerüljön az élete.

A tavaly bemutatott dokumentumfilm alapanyagát kézi kamerás videók, régi divatbemutatókról készült felvételek és interjúk adják. Újdonságot jelent, hogy ez utóbbiakban olyan emberek is megszólalnak, akik a McQueen and I című korábbi moziban a hallgatás mellett döntöttek. Többek között McQueen húga és három kollégája is, akik azonban nem mesélnek sokat a vele töltött időszakról, inkább megfejteni próbálják különös kreációit és meghökkentő bemutatóit. Az egyik tervező egészen odáig merészkedik, hogy alternatív, McQueen személyiségéhez még jobban „illő” öngyilkossági jelenetet képzel el, amely szerint a brit tervező az utolsó divatbemutatóján (Plato’s Atlantis), a színpadon vetett volna véget életének. A részletgazdag visszaemlékezések helyett találgatásokat és megfejtési kísérleteket kapunk. Lényeges életrajzi elemek maradnak ki, vagy maradnak értelmezés nélkül. Alexander McQueen édesanyjának a szerepe például nincsen kellőképpen kibontva, annak ellenére sem, hogy divattervezői pályáját az ő biztatására indította el még 17 évesen. Tudható ugyanis, hogy a brit dizájner minden egyes bemutatójának backstage-ében jelen volt édesanyja, akitől sokszor még a bemutatók előtt is tanácsokat kért, így volt ez egészen a haláláig. Alexander McQueen közvetlenül az édesanyja temetése előtti napon akasztotta fel magát.

​

Azt ugyan megtudhatjuk a dokumentumfilmből, hogy a tervező kedvenc könyve Patrick Süskind A parfüm: egy gyilkos története című regénye volt, de a film meglepő módon semmit sem kíván mondani arról, hogy McQueenre és kollekcióira milyen nagy hatást gyakorolt a filmművészet. Az 1989/90-es tavaszi-nyári kollekcióját egy olyan klasszikus filmtörténeti alkotás inspirálta, mint Ridley Scott Szárnyas fejvadásza, az 1997-es őszi-télit pedig a Dr. Caligari Robert Wienétől. A számos filmes példa mellett azt is érdemes megemlíteni, hogy McQueen olyan műalkotásokra is reflektált a bemutatóin, mint Hans Bellmer La Poupée-ja vagy Joel-Peter Witkin fotográfiája, a Sanitarium. Az utóbbit ugyan megemlíti a film, viszont a konkrét kapcsolatot – ahogy számos más esetben is a 111 perc alatt – értelmezés nélkül hagyja. Pedig Alexander McQueen divatbemutatóinak sajátos formanyelve és kifejezésmódja valószínűleg éppen ezeknek a példáknak a bemutatásán keresztül válhatna értelmezhetővé. Értelmezés nélkül marad ugyanakkor a kétezres évek eleji Gucci-időszaka is, amiről tudható, hogy az egyik legmegterhelőbb volt a brit divattervező életében. Azért, hogy a McQueen márka életben tudjon maradni, Tom Ford a Gucci Grouptól gyakorlatilag felvásárolta a márkát és többségi tulajdont szerzett benne. McQueennek nemcsak, hogy több munkája volt, de úgy is érezhette, hogy nem kizárólagosan övé a brand, ez pedig érzelmileg hatalmas terhet jelenthetett számára.

Egy korábbi magyar kritikusa egyenesen úgy értelmezi a filmet, mint a divatipar kegyetlenségének iskolapéldáját bemutató alkotást, amely azt szemlélteti, hogy a „szép ruhák” mögött mekkora áldozatok vannak, és a divatipar mennyire kizsákmányoló. Véleményem szerint azonban a McQueen életéről készített dokumentumfilmek feladata nem elsősorban az, hogy a divatipar kegyetlenségéről beszéljenek, hiszen ezt megteszik a közösségi médiában is szervezett fenntarthatósági, vagy olykor egyenesen vállaltan divatellenes kampányok. A tét inkább az lenne, hogy a maga komplexitásában mutassa be egy olyan tervező életét, aki végig amellett harcolt, hogy a divat maga is művészet, illetve több művészeti ág keveredéséből jön létre.

A McQueen élettörténetében és munkásságában jártasabb néző nagyjából a film közepén elunja magát, a szakaszhoz társított, vontatott filmzene ezen pedig csak tovább ront. Talán érdemesebb lett volna a dokumentumfilmet úgy felépíteni, hogy egy életrajzi szálból (például az anya–fiú kapcsolatból) bomoljon ki a tervező élete és divatbemutatói, esetleg a helyben ülős interjúk helyett mozgalmasabb lett volna a helyszínek bejárása és az ott felvett visszaemlékezések szerepeltetése. Utóbbi esetben a néző úgy érezhette volna, hogy felfedezi a McQueen-univerzumot, így azonban az az érzése támad, mintha egy divattörténet-órán ülne, ahol McQueen a tananyag.

Ian Bonhôte és Peter Ettedgui dokumentumfilmje lényegesen gyengébbre sikeredett Louise Osmondénál. Felszínes történetmesélése legfeljebb azoknak tud mondani valamit Lee Alexander McQueen életéről, akik eddig nem nagyon hallottak még a brit tervezőről.