Az osztrák származású, Franciaországban élő szerző, Peter Handke 1992-ben írt Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról című némajátéka nem először kerül színpadra Magyarországon, a mintegy 60 oldalnyi rendezői utasításból álló, dialógusokat teljesen nélkülöző forgatókönyv-drámához nagy sikerrel nyúlt hozzá Máté Gábor, Bodó Viktor és Bozsik Yvette is. Pécsett azonban eddig még csak egyszer állítottak színpadra Handke-darabot, igen régen, 1986 februárjában Vas-Zoltán Iván rendezte meg a szerző Kaspar című darabját. A pécsi közönség legközelebb a 2017-es POSzT OFF-programjában láthatta a drámaíró munkáját, a cselekmény nélküli, kizárólag a két színész párbeszédére építő Az aranjuezi szép napokat Szilágyi Bálint rendezésében, Eke Angéla és Zsótér Sándor szereplésével. A Handke-dráma megjelenése a Pécsi Nemzeti Színház repertoárjában a kortársak felé nyitást és a kísérletező szándékot jelzi.

Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról eredetileg a brooki értelemben vett színházi üres térben játszódó, ott a színészek által megelevenedő közteret a pécsi előadásban Surányi Nóra és Czukor Balázs egy váróterem kidolgozott díszletére cseréli, így a nyitott tér bezárul, az úton levés alapmotívumát pedig a várakozás váltja fel egy felettébb nyomasztó közegben, melyre a folyamatos hanghatások is rájátszanak. Ezzel a gesztussal a dinamizmus részben elveszik, a hangsúlyos történetek mindig a várakozó, statikus figurák körében zajlanak, az áthaladó szereplők mögött nem bontakozik ki semmilyen jelentősebb dráma, kisebb gegek felvillantására korlátozódik szerepük. A realisztikus díszlethez jól illeszkednek a jelmezek is, a legtöbb valóban elképzelhető hétköznapi embereken egy teljesen hétköznapi szituációban.

A szószínháztól való eltávolodás veszélye, hogy a színészek felnagyítják gesztusaikat, holott ez a fajta színházi nyelv közelebb áll a filmhez, a néző szöveg híján szemlélődik, nagyobb koncentrációval fordul a mikrojátékok, kisrealista mozzanatok felé, ezek eltúlzása pedig ripacskodáshoz vezethet. Épp ez a finomhangolás hiányzik a Pécsi Nemzeti Színház előadásából, az apró részletek többnyire nincsenek kidolgozva, a szöveg nélkül hagyott színészek meztelenek a színpadon, eszköztáruk pedig véges ahhoz, hogy egy-egy kevéssé cizellált karakter hosszú percekig vagy az előadás teljes hosszán át fenntartsa a figyelmet például azzal, hogy sminkel. A hibák kicsúcsosodása a hideg-meleg jelenet, ahol a színpadon lévő összes színész mintha csak rosszul sikerült drámasulis gyakorlaton volna, mindenki ugyanúgy fázik és ugyanúgy reagál a hőségre is, teátrálisan legyezve magát. A szereplők ráadásul megszegik az előadás íratlan szabályát, a némaságot, üvöltő hangokat adnak ki, ami teljesen felesleges, hiszen az ököllel vert fémajtó keltette hanghatás ugyanazt fejezi ki. Ezen epizódokból kiemelkedik a szerelő figurája, aki a monoton és repetitív mozdulatsorokat megtöri, és a váróterem univerzumának isteneként szabályozza az időjárást.

Az előadás legszebb pillanatai azok, melyek elrugaszkodnak a realista játékmódtól, stilizáltak és külön koreográfiát kapnak, mint a szerelmes fiú és a bölcsészlány balettszerű etűdje, az ellenőrnő/biztonsági őr kommandós mozgása, vagy a várandós nő keserves áriája a jegykiadó ablakból. Szintén kiemelkedő az idős vidéki pár megformálása, náluk nem hiányoznak az olyan egyszerre vicces és realista mikrojátékok, mint a megérkezés utáni azonnali rántott húsos szendvics-evés alufóliából, külön elcsomagolt kovászos uborkával, mely leesik, de azért még fogyasztható, utána is nyúlnak. Az Urbán Tibor és Vlasits Barbara által megformált, ígéretes játékokkal induló pár jelenetei viszont epizódról epizódra távolodnak el a valószerűségtől, és a végére teljes karikatúrába fordulnak át. A főszereplővé váló srácról (Józsa Richárd) azon kívül, hogy figyelmes és jószívű, nem derül ki semmi, az előadásban általa felsejlő, a darabnak valamiféle keretet adó Mátrix-utalások pedig meglehetősen elcsépeltek, nem hoznak többet, mint a jövőre húszéves film alapgondolata.

Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról legnagyobb problémája, hogy a legtöbb figura csak felvázolt, elnagyolt karakter marad, akinek története nem kidolgozott, így nem is túl érdekes, az ezáltal keletkező űrt viszont a színészek nem tudják kitölteni, a várakozás nagy része vagy eltúlzott drámákból, vagy ismétlődő, szinte gépies mozdulatok sorozatából áll.

(Fotók: Mihály László / PNSZ)