Lars von Trier megítélése kettős. Létezik egy Trier, aki nyilvános szereplésein általában botrányt kelt, kíméletlen marketinggépezetté alakítja át magát, a cél pedig többirányú, de többnyire a hírverés, a személyes kultstátusz kivívása. És létezik még egy Trier, aki az előzővel ellentétben a háttérben húzódik meg, és aki gyakran szöges ellentéte az interjúkban és nyilvános megjelenéseken kirajzolódó énjének. Ez a Trier – habár témaválasztásait nézve mindig is kerülte a „szokványos” történeteket és gyakran nyúlt tabusított alapélményekhez – érzékeny, széles műveltséggel rendelkező művészként bukkant fel a képkockák között. Ékes példa erre előző filmje, a már címadásában is figyelemfelkeltő A nimfomániás, amely, ellentétben a rendező által is felerősített reklámkampányával, számtalan, az észak-amerikai filmterméssel gyökeresen ellentétes, de jóval szívszorítóbb, érzékenyebb jelenetet tartalmazott. Példaként említhető az a jelenet, melyben a főhősnő, Joe, utoljára találkozik apjával a kórházban. Beszélgetésük alatt az apa véletlenül, egy óvatlan mozdulattal kihúzza saját katéterét, a vizelet pedig átáztatja a lepedőt. Hasonló jelenet elképzelhetetlen egy átlagos amerikai drámában, ahol jóval olcsóbb eszközökkel igyekeznek kifejezni a főhős veszteségét és az erős apa képével való végleges szakítását. Triernél azonban mind az alapszituáció, mind pedig a főhősnő ráeszmélése apja gyengülésére és elvesztésére – amely a naturalista ábrázolás miatt még erősebben hat – nagyon élesen rávilágít a rendező európai művészetfelfogására. A ház, amit Jack épített pedig lényegében felfogható ennek az amerikai kultúrkörnek a paródiájaként, amely nem az apatikus érzelgősséget, hanem az amerikai társadalom erőszakcentrikusságát forgatja ki, mindemellett pedig a sztereotipikus férfiképből eredő alkotási kényszer kérdéskörét járja körül.

​

A film egy Jack nevű sorozatgyilkos tizenkét évig tartó gyilkosságsorozatát mutatja be, egy közte és egy rejtélyes Verge nevű férfi között zajló beszélgetésbe ágyazva. Jack elbeszélése az első gyilkosság után a számára fontos „műveit” emeli ki csupán, így a film kisebb-nagyobb időbeli ugrásokkal összesen öt mészárlást mutat be, melyek közben és között megismerhetjük a gyilkos indítékait, előéletét és esetleges motivációit, ám az elmondható, hogy a film tetemes részét maguk a gyilkosságok, illetve Jack Verge-nek adott indoklásai teszik ki. Jack központi indítéka az alkotói vágy: habár mindig is építész akart lenni, végül (főleg szülői nyomásra) mérnök lett belőle, és mivel – Jack fejtegetése szerint – a mérnök csupán az építész által művészi szabadsággal megalkotott terveket megvalósító, számító iparos, a művészet iránti rajongását a gyilkosságokban képes csak kiélni.

A film központi témája pedig a művészeti alkotás problémája körül forog, erre is utal a cím, ugyanis Jack nagy álma, hogy saját kezűleg, saját tervei alapján tudjon felépíteni egy házat, ám nem képes megtalálni a tökéletes formát és az anyagot, amely feltöltheti azt, éppen ezért fordul a gyilkossághoz: egy olyan tetthez, amelyben kiélheti minden vágyát, amely valamilyen szinten kapcsolódik a kreativitáshoz. Ezen a ponton kapcsolódik be a filmbe az amerikai miliő és társadalom paródiája: a meghatározatlan időben játszódó filmben Jack szinte zavartalanul vadászhatja le és kínozhatja meg nők és férfiak több tucatját, miközben végigkísérhetjük „fejlődésútját”, a hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságtól egészen a minden részletében megtervezett mészárlásokig. Mindeközben pedig a rendőrség és az állampolgárok semmit sem tesznek: a nyílt utcán cipeli véres áldozatait, sőt, a film legironikusabb pontján órákkal később, két hullát hurcolva visszatér a tett színhelyére, mert nincs megelégedve az áldozatokról készült fényképekkel. Trier iróniája azonban túl egyértelmű, ugyanis olyan sztereotip toposzokat forgat ki, mint a társadalom rajongását a sorozatgyilkosok iránt (a filmben hallható egyetlen zene David Bowie Fame című dala), a nagyvárosi elidegenedést, az amerikai műveletlenséget, de talán a legszembetűnőbb ebből a szempontból maga Jack figurája, aki az első gyilkosság után minden átvezető nélkül hirtelen Jeffrey Dahmer elhíresült, azóta már a pszichopata gyilkosok ponyvaszerű alakjainak jelmezévé váló szemüvegét kezdi viselni. Trier filmjének referenciáit a Dahmer szemüvegéhez hasonló jelenségek teszik ki, éppen ezért sokszor úgy tűnik: arra a szintre süllyed le, amit vagy részben jogosan, vagy teljesen felszínesen kritizálni próbál.

A fentiekhez még hozzákapcsolódik a bevezetőben érintett trieri botránykeltés, mely a film explicit, esetleg egyenesen tabudöntögető momentumait érinti. A film egyrészt sokszor humorral vegyíti a gyilkosság aktusát és sok olyan helyzetkomikumot épít fel például egy hulla elrejtéséhez, amely elsőre igen meghökkentőnek hathat, ám gyakran működik, oldja a film alapvetően borús tónusát, ám Trier legtöbbször Tarantinóhoz hasonlóan lubickol a saját maga által megírt dialógusokban, helyzetekben, amelyek így indokolatlanul túlnyújtottá válnak. A botránykeltés szándéka más részről pedig azokban a jelenetekben nyilvánul meg, amelyek meghökkentést, a felháborodás kicsikarását tűzik ki célul, tehát olyan jelenségeket dolgoznak fel, amelyek (szinte) képtilalom alá esnek. Ilyen eset például a gyerekgyilkosság: az erre vonatkozó íratlan szabályt Trier rendkívül direkt és explicit módon sérti meg, úgy, hogy közben igyekszik a gyilkos tekintetét, nézőpontját előtérbe helyezni – éppen ezért nem működik, hiszen képtelenség ábrázolni egy ilyen figura motivációit, indokait. A film e momentumai sokszor a humoros jelenetekhez hasonlóan öncélú, funkció nélküli látványossággá alacsonyodnak le. Érződik itt is az amerikai „erőszakkultusz” kritikája, melyet sokszor vádolnak azzal, hogy habár a szexualitást tűzzel-vassal üldözi, a gyilkosság, az erőszak széles nyilvánosságot kap, beépül a mindennapokba, a műsorrend meghatározó elemévé válik. Ám ezen tabuk lebontásának hatása visszafelé sül el, hiszen a sokszor erőszakra épülő médiakínálatot jóval meghaladják a vásznon látható jelenetek, amelyeket így a néző nem képes beépíteni a film egészébe, kirívóvá és ízléstelenné válnak. Ez pedig nem a rendező bátorságára utal, sokkal inkább fölösleges hergelés.

Ezekből látszik, hogy habár A ház, amit Jack épített sokszor valóban elgondolkodtató és intelligens módon próbál reagálni a kortárs erőszakábrázolásra, Jack figuráját pedig Matt Dillon erején felül igyekszik megtölteni vibrálással és energiával, Trier legújabb filmje üres blöffé válik az indokolatlanul elnyújtott játékidőben. A főszereplő valóban megtestesíti a folyamatos médiamegjelenés miatt ismert toposszá vált emberi gonoszt, amelyet pontosan az állandó szerepeltetés helyezett egyfajta elidegenített, emberfeletti státuszba, utóbbi jelenség lerombolására azonban kísérletet sem tesz a film, így nem túl eredeti módon a film végére kiderül, hogy az amerikanizált Verge valójában Vergilius, aki a pokolba kísérés közben kérdezgeti Jacket a földi tetteinek miértjeiről. Habár a miértekre nem ad választ, motivációi és magyarázkodása épp annyira üresnek hat, mint a film maga. Hiába próbálja Jack saját tetteit művészi alkotásként beállítani, hiába igyekszik a film ezt az elképzelést ironikus módon megfeleltetni a modern társadalom egyik valódi problémájának (tudniillik, hogy a különböző médiumok a távolság kiépítésével valóban tárgyakként láttatják a halott testeket), Trier másik énje ezúttal rejtve maradt, és nem maradt más, mint az olcsó látvány, az egyszerűen dekódolható referenciák, a hírözön és Jack felvehetetlen nézőpontja. Trier ezúttal megmaradt a botránynál.