A lélek nem látható és nem anyagi valóság, amire legtöbbször használt jelzőnk az örökkévaló. A festmény látható és anyagi valóság, amely azonban a lélek működőképességének mértékében válhat azzá, amivé évezredeken keresztül nemzedékek tenni szerették volna, és olyanná, amilyenné ma tenni szeretnék. Varga Tünde természetes közegeként azokat a festői lépték-megoldásokat jelöli meg, amelyek a külső, igazi valóság arányaival azonosak, vagy megközelítik azokat. Vagyis nem csak testmagassága, karjának hossza, rövid- vagy távol-látása, festékeinek mennyisége vagy vásznának méretei szabják meg a neki otthonos dimenziókat. A képekben megmutatkozó – új valóságokat teremtő – látomásai azonban mindezeket már a „nem látható” és „nem anyagi természetű” egzisztenciával is összekötik.

A pécsi István-akna fogadóépületében működő egykori műterem 1995-97 közötti légköre éppúgy felidéződik a szekszárdi Művészetek Házában rendezett kiállításon, mint ahogy az életmű későbbi szakaszait főművekkel jellemző, és a szekszárdi tanári tevékenységgel is érintkező legújabb munkák is helyet kapnak a tárlaton. Varga Tünde egyszerre valószerű, kifejezésmódjában összegző-integratív, bizonyos tárgyait szúrós vizuális jellé egyszerűsítő festményeket fest. Munkáinak majd’ mindegyikén átdereng a világ és az abból kiszűrhető valóság energiával telített mivolta és egyértelműnek látszik az is, hogy az egyetemes érvényű vizuális konvenciók jelentős részét elfogadva, jelentéstani szempontból teljesen világos, érthető jelnyelvet használ. 

A festményen következetesen megjelenített építészeti víziók, majd a természet és architektúra, az erőjátékok és azok turbulens változatai fogékonnyá tesznek bennünket a jellemzően rétegzett képi dramaturgiára, melyben az elsődleges, ráismerésben igazolt külsőségek és az elvont jelek mögé felsorakozó tényleges dolgok változékonyságának átgondolása bekövetkezhet. Mely „átgondolások” késztetései a magunkfajta köznapi ember mindennapjait egyébként kényszeresen szövik át. Miért a művész lenne éppen más? Miért ne kérdezne rá ő is az idézett változékonyságot mozgásban tartó erőviszonyok eredőire?

A közgondolkodás és közvélemény sem tudja távol tartani magát az általánosnak tetsző alapélménytől, amit adott helyzetben és professzióval megáldva egyesek a mitikus gondolkodás emlékeivel színezett jelzésekre is visszavezethetnek. Az alapélménytől, a jelen „nagy sötétségével” való találkozások fejleményeitől. Ezoterikus eredetű (vagy annak stilizált) tudáselemektől. A Jelenések könyvében az ötödik angyal is megfújta a harsonát; „csillagot láttam, amint az égből a földre zuhant. Nála volt a mélység kútjának kulcsa” – olvassuk. És amikor alkalmunk van a látomás földi megtestesülését (vagy ennek gyanúját) az emberi ténykedés műalkotásnak is tekinthető termékeiben tetten érni, akkor bizony már csak két dolgot tehetünk. Titoktalanításnak vethetjük ezeket alá, ami puszta szépelgéshez vezethet. Vagy önmagunk időt és összpontosítást követelő fegyelmezése nyomán (aszkézis) kísérletet tehetünk az előbbi eljárás fordítottjára. Mi történik akkor, ha a jelzésekhez kapcsolódó saját tartalmakat, mondanivalókat – mint egy felöltöztetési műveletet – szabaddá tesszük, kicsomagoljuk és az illő fertályhoz igazítjuk? Vagyis elkezdünk beszélgetni a festményekkel. A beazonosítható és vélelmezett tartalmakkal, a felismerhető emóciók nyomaival és a magunk kérdőre vont érzelmeinek összevetésével, amelyek mondjuk a Felébresztett figyelem (2010) vagy a Lebegtetett felismerés (2008) című festményekben rendelkezésünkre állnak. Izgalmas, mert mozgalmas és bámulatosan hangolt személyes színvilágú a testtel rendelkező formák és a testetlen, paradox térillúziók elegyedése. Költői módon megragadott valószínűségek. Erős, személyes víziók, amelyek egyaránt utalással vannak a lebegés és könnyűség, de ugyanígy a tömegvonzás és más földi törvényeknek megfelelés esélyeire. Ezért a munkákkal gerjesztett képzettársítások köreiben elfogadható a táblakép állapota, de az építészeti minőséget is tartalmazó falpanel, akár a díszlet kiterjesztése is. Varga Tünde alkotói múltjának részeként a színházi díszlet- és jelmeztervezés gyakorlatának nyomai ezekben a festményekben a szembesülés során bekövetkező lelkiállapotokhoz szolgálhatnak kulisszaként.

A fák és emberek valóságos méretei, a szántóföldek, rétek távlatainak valósága mellé — fokozva és érzékenyebbé téve a kérdést, amely munkáiban foglalkoztatja — a csillagközi térség megfoghatatlan kiterjedései is kapcsolódnak. A végtelenül nagy vagy éppen végtelenül kicsiny közvetlen tapasztalattal alá nem támasztható, következésképpen vizionárius értelmű rögzítése valóban a valóságos teret és időt kutató ember leleménye, de a művészé is, aki ennek a valóságnak az attribútumait csak részben fogadja el. Aki, mert képes új, saját testtel rendelkező, speciális irányokba csalogató leágazások jelzésére, nincsen feltétlenül már az empirikusan tapasztalható terephez kényszerítve. Eltérhet attól, teremtett valósága azonban nincsen ellenkezésben a művészet tradíciókon iskolázott előképeivel. A művek szellemi természetű indítványok, mindegyik elindulás egy-egy valószínűsíthető irányba, gyakran egyidejűleg többfelé is. A képek mérete, a domináns színkeverékek, a fekete-szürke színek aránya még a látszatát sem engedik meg annak, hogy itt kizárólag csak a játékra gondoljon bárki. A valóságot megkettőző, formalizáló értelem és a határokat, szabályokat áthágó fantázia működteti ezt a művészi kalandot is, amelynek nyomán a feltáruló új valóság alig veszít ugyan az „igazit” is jellemző kárhozatos vonásaiból, de kitartott „hangzatokként” nem oly’ sűrű, hogy ne viselnénk el a jelenlétét. Az ezoterikusok dimenziókapukról beszélnek, amikor a bibliai Mózes belép a felhőzetbe. Mi „lescifizzük” az efféle okoskodást, de titkon érezzük, biztos, hogy ezek a némelyekben megőrzött ősi képek teszik titokzatossá Piero della Francesca vagy éppenséggel Csontváry emlékezetes munkáit is.