A központi motívumnak megfelelően olyan filmeket mutattak be Pécsen, amelyek társadalmunk nem látott, alig ismert vagy egyenesen meghamisított/elhallgatott jelenségeiről szólnak. Az idei művekből hármat szemlézünk, amelyek minél szélesebb körben próbálják lefedni a fesztivál termését, tehát olyan témákat érintenek, amelyek, habár földrajzilag esetleg távol állnak tőlünk, mindenképpen aktuális módon rezonálnak mindennapjainkkal.

Távol-Kelet: Szembesítés

A Szembesítés a kínai Foxconn cég évek óta vitatott és kritizált munkakörülményeit tárja fel, melyek során több vizsgálat is bebizonyította, hogy az Apple legnagyobb gyártórészlegének munkásai elképesztő munkaterhelésnek (például 36 órás műszakok) és rákkeltő, idegrendszeri megbetegedéseket okozó vegyszereknek vannak kitéve hónapokon keresztül. Heather White és Lynn Zhang három éven keresztül követte Yi Yetinget, aki egy kínai civilszervezet munkatársa, akinél több ezer munkáshoz hasonlóan leukémiát diagnosztizáltak, ennek következtében pedig úgy döntött, segít sorstársainak jogi tanácsadásban, hogy megkaphassák az államtól a jogos, ám sokszor a legfelsőbb körök által meghiúsított kártérítést.

White-ék filmjének központi alakja a már említett Yeting, ám a film sok szereplőt mozgat: egykori vagy jelenlegi munkásokat, civilszervezetek képviselőit, már elhunyt beosztottak családjait stb. Beszélőfejes interjúik során megismerhetjük ezeknek az embereknek a megdöbbentő tragédiáit, amelyekben szinte sorsszerűnek tűnnek a Foxconn körülményei. A kínai társadalom rendkívüli széttöredezettségét mutatja, hogy a nagyvárosokon kívül élő, főleg nehéz mezőgazdasági munkát végző fiatalok számára az egyetlen lehetőség az elektronikai iparban való elhelyezkedés, a gyárak pedig minden szinten megpróbálják kizsigerelni a „városiak” által csak „migránsoknak” bélyegzett embereket. A film igyekszik minél szélesebb spektrumot lefedni, miközben több rejtett kamerás felvétellel mutatják be a futószalag melletti állapotokat, illetve a különböző céges manipulációkat, amelyek során gyakran alvállalkozók hamis alkatrészekből állítják elő a telefonokat, csak hogy tartani tudják a lépést az Apple-megrendelésekkel.

A Szembesítés habár sokszor valóban nagyon hatásos – ugyanis egy, az életünkhöz már-már szervesen hozzátartozó tárgyhoz tapadó szenvedéstörténetekről rántja le a leplet –, sokszor nyúl játékfilmes eszközökhöz, amelyek során gyakran a nagyvállalatok perspektíváját veszi át. Ezen nem azt értem, hogy azonosul például a Foxconnal (éppen ellenkezőleg!), hanem gyakran névtelen és éppen ezért hozzáférhetetlen, felfoghatatlan tömegekként láttatja a különböző vállalatok kizsigerelt munkásait. Erre ékes példa az a jelenet, amely azt hivatott bemutatni, hogy Yetingnek milyen hatalmas teher nehezedik a vállára: a klasszikus filmes elbeszélésekből ismert montázs keretében láthatjuk, ahogy megható/sürgető zenére siet, beszélget az elhunyt munkások családtagjaival, sírnak a vállán, várják tőle a megnyugtató eredményeket, stb. Ebben a jelenetben már nem a kizsákmányoló, profitorientált cégek áldozatait látjuk, megismerve életüket, hanem egy homogén szenvedő masszát, akiken senki sem tud vagy fog segíteni.

A Szembesítés gyakran él a fenti eszközökkel és eltávolít minket a problémától, azonban azok a momentumai, melyek során intim közelségbe kerülünk a Foxconn áldozataival, a tömeg egyénekké kristályosodik, és onnantól más érzés lesz rápillantani a telefonunkra. Ez pedig mindenképpen hatalmas érdeme a filmnek, amelyet a sokszor leegyszerűsítő módszerei sem tudnak elvenni tőlünk.

Közel-Kelet: A költőnő

Stefanie Brockhaus és Andy Wolf filmje Hissa Hilal legnagyobb megpróbáltatását követi végig. A Szaud-Arábiában élő költő jelentkezik az Abu Dhabiban megrendezett Milliók költője című versenybe, ahol egyetlen női indulóként bejut a döntőbe. Brockhaus és Wolf filmje hármas felosztást követ, ezeket a részeket Hilal beszélőfejes interjúja fűzi össze: bejutás a döntőbe, kontextualizálás, a döntő. Elsőre meglepőnek tűnhet a három elem sorrendje, ám az alkotók ügyesen ismertetik meg a nézővel a főszereplőket, majd ezek után egy, a film tetemes részét kitévő társadalomrajz következik, ahol a milliók által követett tévéműsorhoz hasonló dramaturgia szerint ismerhetjük meg a szaud-arábiai nők társadalmi helyzetét, sokszor megerősítve a sztereotípiákat, ám ami még érdekesebb, néhányszor szembemenve azokkal.

A középső szegmensben Hilal személyes visszaemlékezései alapján rekonstruálhatjuk az ország történetét és a különböző radikális támadások, fegyveres konfliktusok következtében létrejövő hagyományőrző, konzervatív politikai légkör felépülését. Hilal megnyilatkozásaiból és kommentárjaiból egyértelműen leszűrhető a költő politikai identitása: habár elfogadja, vagy legalábbis elviseli némelyik (a nők számára sokszor igen hátrányos) hagyomány törvénybeli és szokásbeli bebetonozását, életművét és a verseny hozta nyilvánosságot arra használja fel, hogy kritizálja az arab államok egyes radikális politikusainak és vallási vezetőinek fundamentalizmusát, amellyel az iszlámmal kapcsolatos sztereotípiákat táplálják.

Brockhausék filmje érdekes módon ugyanazon okból működik és nem működik: közelebb hozza a nézőt az iszlám világ mindennapjaihoz, amely során nagy hangsúlyt fektet a nők helyi megítélésének és társadalmi elnyomásának bemutatására, ám mindezt olyan stílusban teszi, amely a természetfilmek külső befogadójának pozíciójába helyezi a nézőt. Külső jegyeket mutat meg csupán, miközben fontos háttérinformációkat nem ismertet: sokszor láthatjuk Hilalt és családját ruhát vásárolni, amely megdöbbentő kontrasztot képes létrehozni az európai és az arab társadalom között, ám semmilyen információt nem kapunk például az arab költészetről és a szaud-arábiai nők mindennapjainak egyéb szegmenseiről. A néző úgy szemléli a költő és környezetének mindennapjait, mintha egy szafaritúra plexiüveggel beburkolt terepjárójából nézné az állatvilágot: tisztes távolságból, melynek következtében a kezdeti megdöbbenést felváltja a redundanciából fakadó kiüresedés. Érdekes módon a film hatalmas hangsúlyt helyez az arab világ nőkre vonatkozó öltözködési szabályaira (amely legjobban mutatja meg a számunkra elnyomó társadalmi berendezkedéseket), de semmilyen formában nem reflektál például arra a jelenségre, hogy a döntőben, habár Hilal harmadik helyezést ér el, mindenki mást előtte jelentenek be, feltehetőleg a neme miatt.

Ennek ellenére A költőnő fontos film, amely, ismerve a kortárs politikai környezetet, a lehető legjobbkor került vászonra és egy olyan személyt tett meg főszereplőjének, akivel a néző teljes mértékben tud azonosulni: egy sokat tapasztalt, hazájában elismert értelmiségit, aki mindezek mellett életét kockáztatva a világ egyik legnézettebb tévéműsorában kritizálta állama elnyomó nézeteit. Kár, hogy a tévéműsorhoz hasonlóan a film is sokszor drámai forrásként használta fel Hilal történetét, aki így a moziból kijövet már el is veszítheti egyéniségét és hozzánk való közelségét.

Európa: Srbenka

A Srbenka egy színházi előadást követ végig egészen az ötlet felmerülésétől az ősbemutatóig. A darab témája egy, a délszláv háború alatt elkövetett mészárlás, mely során a horvát katonák egy egész családot, köztük a tizenkét éves Aleksandra Zecet kivégeztek, majd elásták. Aleksandra az ügy nyilvánosságra kerülése után a szerbek szemében mártír lett, míg a horvátok bűntudattal gondolnak rá. Nebojša Slijepčević Oliver Frljić színdarabjának elkészültét dokumentálja, teljesen a háttérbe helyezve önmagát: habár a kamera az előkészületek minden fázisát rögzíti, a rendező néma megfigyelőként van csupán jelen, akinek kérdései képen kívül hangzanak el, ám az igazi főszereplő nem ő, hanem a darab írója és rendezője, Oliver Frljić.

Annak ellenére, hogy a Srbenka fő témája a darab felépítésének elkészülte, két fontos témát ölel fel párhuzamosan: egyrészt a háború utáni másodgeneráció identitásproblémáját, ezen belül is azoknak a szerb fiataloknak a helyzetét, akik a háború után Horvátországban nőttek fel, ám a társadalom a múltbéli események miatt automatikusan megbélyegzi őket; másrészt pedig azt a komplex reprezentációs problémakört, amely a traumatikus események művészi feldolgozását érinti. Míg az első oldal viszonylag könnyebben bemutatható (ennek ellenére rendkívül fontos és húsbavágó téma), addig az ábrázolásmódokkal kapcsolatos probléma igen sok buktatót rejthet magában. Hogyan ábrázoljunk filmen egy olyan darabot, amely éppen egy traumatikus esemény ábrázolhatatlanságát tematizálja? Ezen a ponton mutatkozik meg a film egyik legokosabb és legdicséretesebb oldala, ugyanis Slijepčević válasza az, hogy sehogy. A kamera egyszer sem mutatja meg a darab azon jeleneteit, amelyekben a gyilkosság megtörténik, rendre a rendező és a munkatársaik reakcióit veszi fel, melyek gyakran igen megdöbbentők. A darab elkészültét feldolgozó jelenetek már önmagukban is roppant érdekesek, ugyanis láthatjuk, hogy a társulat milyen problémákkal találkozik, megismerhetjük a rendező vízióját, amely folyamatosan, gyakran a színészek nyomására, változik és átalakul, emellett pedig a film képes átvenni a darab alapkoncepcióját, és nem a gyilkosságot ábrázolja, hanem a bűntett több évtizedes, ám ma is jelen lévő hatását dokumentálja. Ezek a részek egyértelműen a legerősebbek, nem csupán a film álláspontja miatt, ami az ábrázolhatatlanság koncepcióját erősíti, hanem mert betekintést enged egy aktuális, generációkon átívelő problémát feldolgozni akaró színdarab kulisszái mögé, ahol a teoretikus és gyakorlati problémák felvetései és megoldásai a szemünk előtt zajlanak le.

A társadalmi hatás bemutatása talán a film egyetlen gyenge pontja, ugyanis hiába mutatja be például a horvátországi szerb származású diákok már-már reménytelen helyzetét, illetve a szélsőjobboldali rétegek zsigeri elutasítását, nem helyez rá kellő hangsúlyt. Ezekre a problémákra sokszor reflektál a társulat, ám nem jutnak el sehova velük. Lehetséges, hogy a darab többet foglalkozik ezzel az aspektussal, de sajnos erről igen kevés felvételt mutat be a film, amiket viszont bemutat, azok gyakran túldramatizálttá válnak, és csupán a szereplők érzelmi reakcióit mutatják meg (például Nina, az egyik gyerekszereplő sírva távozik a bemutató után, amikor a közönség előtt kell bevallania, hogy szerb).

A Srbenka hatásos film, ami annak ellenére, hogy a saját maga által felvetett kérdések közül az egyiket nem tárgyalja alaposan, méltán kapta meg a budapesti fesztivál „Legjobb Emberi Jogi Filmˮ-nek járó díját. Érzékletesen és tudatosan világít rá a másodgenerációt is érintő traumatikus történelmi események feldolgozhatatlanságára, a darab egyes próbáit rögzítő felvételek pedig a hangsúlyeltolódások és olykor hatásvadász színezetük ellenére is hatásosak és gondolatébresztők. A Srbenka pedig nem is kíván mást tenni, mint retraumatizálni a résztvevőket, az utódokat és minket, kívülállókat. Mást amúgy sem tehetne.