Elmúltnyolcévezés és nosztalgia-kisvasút: 2010. március 5-én mutatták be a Pécsi Nemzeti Színházban a Parasztoperát Mohácsi János rendezésében, mely az eredeti Pintér-rendezéssel vetekedve (egyesek szerint felülmúlva azt) tarolt az akkori, tizenegyedik alkalommal megrendezett POSzT-on. Úgy tűnik, nyolc év kellett ahhoz, hogy ismét olyan előadás szülessen Pécsett, amely nem valamihez képest vállalható, hanem amelyre kérdés nélkül büszke lehet a Pécsi Nemzeti Színház és minden alkotó művész, függetlenül a függetlenségtől vagy kőszínházi léttől. A legjobb dolog, amit Rázga Miklós igazgató tehetett, hogy meghívta a miskolci kőszínházban már sikerrel vendégeskedő k2 Színház társulatát a Pécsi Nemzetibe, az író-rendező páros, Fábián Péter és Benkó Bence, valamint a vendégszínészek pedig újra életet leheltek a pécsi társulatba.

A dráma alaphelyzete egyszerű: egy „tündöklően” középszerű drámaíró, Gefin Géza agyában járunk, Lóbusz birodalmában, annak is fővárosában, Kútfőn, mikor a szerző új darab írásába kezd, életében először kőszínházi megrendelésre, mely egzisztenciálisan is egyenesbe hozná az életét. A díszlet (Szakács Ferenc) leképezve ezt a középszert eklektikus és sablonos, épp ezért nagyszerű: különféle lépcsősorok, lepattant kocsmákat idéző koszos, hiányos üvegtáblák és dór oszlopok, boltívek, egy klasszikus és egy gyertya-izzó kőből faragott mása, mint a felvillanó gondolat egy stockfotón, neonfények és kétsávnyi világító neuronhálózat. Nem zárójeles megjegyzés, hogy a k2 Színház idei évadra nyert támogatása saját bevallásuk szerint kevesebb, mint a Mecseki tigris díszletének ára. A keret ógörög komédia, ehhez mérten a szöveg nagy része jambikus trimeterben íródott, a karakterek kara és a vak látó, Parabaszisz (Stenczer Béla) víziói is hozzájárulnak az álgörögös, karikaturisztikus hangulathoz. A teljes szövegkönyvet nagy dicséret illeti, Fábián Péter minden sora kimunkált, valamint épp annyira túlírt és körülményes, fennkölt és dagályos, fárasztó szóviccekkel telitűzdelt, mintha egy tehetségtelen drámaíró pennájából származna, közben pedig rengeteg utalást, kikacsintós poént rejt, ami a komikum állandó forrása.

A felütésben Miniszterelnök úr (Horváth Szabolcs) próbálja épp teátrálisan lemondását, így monologizálva: „Morálisan megsemmisült magyar hazánk, / A gyűlölet magyarnak életforma lett. / Hittem, hogy ők a bűnösök csak: libsiék, / De mindig az felel, ki épp hatalmasabb! / Beszédem úgy indult: hazám be féltem, és / Elárulom miért, hasadjon hát e szív: / Nem bírva már a bűnt mi nyom: lemondok én. / Édes magyarhon, esdek, ó, bocsánatért!” Ez persze csak szerzőnk agyán átfutó gondolatkísérlet, mely a nézők szeme előtt elevenedik meg, akárcsak Schwartz (Urbán Tibor), a liberáncs csibész, vulgáris, obszcén kis provokátor, titkon Miniszterelnök úr cimborája. A drámaíró fejéből kipattanó figuraötletek sematikusak, kidolgozatlanok, közhelyesek és eltúlzottak, e fals szerepekben pedig az egész társulat brillírozik. Formán Bálint a túlírt narrátort alakítva egyszerre idézi a túlpörgött Till Attilát és az ironizáló, abszurd Galla Miklóst, és nagyszerűen fogja össze a szándékoltan széttartó és kaotikus előadást.

A darab fő dinamikáját a fenti hármas és a Biztos úr (Piti Emőke) viszonyának alakulása adja. Biztos úr a drámaíró fejében ülő, általa teremtett cenzor, belső gondolatrendőrség, aki közvetlen közelről felügyeli az alkotói folyamatot, és nem engedi papírra vetni a megosztó vagy kicsit is provokatívabb figurákat. A drámaírás egy tehetségkutató-műsor képére formált castinggal kezdődik, ahol a zsűrit a két múzsa (Herczeg Adrienn – Melpomené, Vlasits Barbara – Thália), valamint Biztos úr alkotja, utóbbi a mérleg nyelveként totális öncenzúrát gyakorol. Piti Emőke csodásan alakítja a külső elvárásokat internáló „tanácsadót”, aki az ötletek, elvek és a művészi szabadság feladását kis kompromisszumként aposztrofálja, gerinctelenül és töketlenül lavírozik maga is az általa letapogatott, vélt keretrendszerben. A kart alkotó figuráknak sajnos tényleg csak felvillanásnyi idő jut a show-ban, mielőtt kiszavazzák őket, Omlett, a lágy királyfi, az Ellenzéki Pankrációs Egyesület (EPE) vagy Fatima, az első magyar fa'afafine is csak epizodista. A karból messze kiemelkedik a pécsváradi könyvelőnőt alakító Bach Zsófia, aki saját epizódját fantasztikusan használja ki, maga a szürkeség, középszerűség, átlagosság iskolapéldája minden egyes rezdülésével. Kiss Zoltánné majdnem átcsúszik a cenzúrán, és valódi drámahős lesz, de mivel egy középosztálybeli sznob néző önérzetét sérthetné, az ő figurája sem kerül papírra, még az ajándék bonbont is elveszik tőle. Az álruhában a Miniszterelnök úr által parádésan előadott Gerinctelenek indulója a darab egyik csúcspontja, a dalválasztás is telitalálat, eredetileg a ’72-es Ki Mit Tud programjában Boros Lajos énekelte el a Tamkó Sirató-átiratot.

Kiemelésre méltó még a zenekar (Baksa Péter, Bánky Géza, Csajághy Szabolcs) közreműködése, akik nagyszerűen támogatják a játékot és az atmoszférateremtést. Az első felvonás színészi összjátéka és felfokozott ötletparádéja után nehéz ugyanolyan magasságokban folytatni az előadást, és nem is sikerül. Bár a második rész témája sokkal komorabb, a külső és öncenzúrában elsorvadó képzelet és az ebből fakadó alkotói válság, apokaliptikus világkép, elhallgató és eltűnő szereplőkezdemények uralják a színt, ötletekben és a játék intenzitásában, kidolgozottságában túl nagy a kontraszt a két felvonás között. A felvonásból kiemelkedik a Biztos úr önvédő beszéde és az aktuális magyar viszonyok értékelése: „Korunk oly ingoványos: túl kemény / Direkt kiszóláshoz, viszont sorok közé / Hintett kacsintáshoz – megértem én – talán / (Még) túl puhány, (s avítt dolog – mióta már! – / Utalni erre-arra, izzadván ki így / Pasztell, kehes tréfát magunkból – ez se jó!) / De hát hogyan gúnyoljon így a gúnyoló?” A darab zárlata nagyon leegyszerűsítő feloldás, mely hiányérzetet hagyhat a nézőben: a „szent elővigyázat” helyett a középszerű drámaíró a külföldet választja, ahol nem kell az ellehetetlenülése vagy az alkotói szabadság korlátozása miatt aggódnia, így belső kontroll nélkül minden jól vagy rosszul megírt figura színpadra kerülhet.

A Mecseki tigris e hibák ellenére is kiemelkedő alkotás, melyben a vendégszínészekkel erősített társulat Benkó Bence rendezői kezeiben csúcsformát mutat, a darab kérdésfelvetései pedig annyira aktuálisak, hogy az előadás után jellemző nézői reakció a kérdés, vajon meddig maradhat repertoáron Pécsett a Mecseki tigris.

(Fotó: Mihály László)