A rendező Víziók, tapasztalatok, módszerek fél évszázad alatt, két világ közt címmel tartott műhelyfoglalkozást november 8-a és 10-e között az Üres Tér Művészeti Szabadegyetem programsorozat részeként, valamint 9-én a Horacio Czertok az Óriások ellen – az én szomszédom című előadást is színpadra vitték. A rendezvénynek a Pécsi Nemzeti Színház adott otthont.

Czertok Argentínában született, itt kezdte meg színházi tevékenységét 1969-ben, majd társalapítója lett a Buenos Airesben létrejövő Comuna Baires színházi csoportnak, amelyben a művészi útkeresés a politikai ellenállással kapcsolódott össze. 1974-ben a politikai hatalom ellehetetlenítette a csoport további működését, így a tagok többsége elhagyta az országot. Czertok és Cora Herrendorf megalapította a Teatro Nucleót, 1978-ban azonban az egyre erősödő fenyegetettség miatt ők is emigrációba kényszerültek. Végül Ferrarában kezdték újra működésüket. Antonio Slavich, a helyi pszichiátriai kórház igazgatójának meghívására részt vettek abban az olaszországi, Franco Basaglia nevéhez fűződő Demokratikus Pszichiátria Mozgalomban, amely elérte az elmegyógyintézetek bezárását, azok közösségi alapon szerveződő szolgáltatásokkal való helyettesítését (180-as törvény). A színházterápia, a börtönszínház és a pedagógia munkájuk egyik fő irányvonalává vált, a másik fontos alkotói terület, az utcaszínház mellett. Említésre méltó az 1989-ben megvalósult nagyszabású projekt, a Mír Karaván (béke karaván), amely Moszkvától Párizsig utazott öt hónapon keresztül. A társulat egyik leghíresebb előadása a Quijote! szabadtéri produkció volt Herrendorf rendezésében és Czertok főszereplésével, aki az utcaszínház feladatának és nagy kihívásának tartja, hogy az intézményesülés révén elszigetelődött, szűkebb csoportok kiváltságává vált színházat visszakapcsolja a társadalmi többséghez. Czertok a Színház száműzetésben című könyvben összegezte életművét, a kötet 2013-ban magyarul is megjelent a Kijárat Kiadó gondozásában.

Az említett Quijote! (1990) utcaszínházi előadás tekinthető a most bemutatott Horacio Czertok az Óriások ellen - az én szomszédom karakteres elődjének, amint ezt megtudjuk a színész-rendező játékát felvezető személyes bemutatkozóból. Az itt megjelenő anyag egyben tapasztalatgyűjtés is az előadó számára a nézők reakcióin keresztül érkező visszajelzések révén, és tervei szerint a jövőben nyeri majd el végső, letisztult formáját.

Don Quijote történetében és karakterében – aki mindkét szóban forgó darab központi figurája – Czertok két sors találkozásának lehetőségét látja: „a mi tiszavirág életű színházi csoportunk és az ő halhatatlan, egyetemes és hatalmas sorsa között.” (Horacio Czertok: Színház száműzetésben. A Teatro Nucleo Színház pedagógiai munkája, Kijárat Kiadó, Budapest, 2013, 236.) A mostani, immár zárt térben játszott előadás Cervantes regényéből, valamint az író és Czertok életrajzi elemeiből és munkásságából nyert inspirációt. Laza szerkezetű, epizódokból szőtt történetet látunk, amelyben három szereplő – Don Quijote, a regényhős, Miguel de Cervantes Saavedra, az író és maga a színész – dialógusa rajzolódik ki, kiegészülve további regénybeli alakokkal, például Sancho Panzával, a fegyvernökkel és a közönség soraiból kiválasztott Dulcineával. Díszlet és kellékek nélkül minden egyéb, a történet folyamán megjelenő karakter, helyszín vagy tárgy, például a szélmalom, a láncra vert rabok vagy Don Quijote lova a néző képzeletére van bízva. Érzékelhető az oktató szándék, információátadás a történelmi, társadalmi, életrajzi kontextust illetően, amelyben keverednek a szereplőkhöz kötődő, egymástól távoli idősíkok, kulturális közegek. Megjelenik a 16. század Spanyolországa, ahol a „szélmalomóriások” a paraszti kizsákmányolás eszközeiként működnek, az amerikai filmipar kritikája, amely kiforgatja és üzleti érdekekhez köti Sztanyiszlavszkij felfedezéseit a színészképzésben, majd a 20–21. század elmegyógyintézeteinek kényszerítő óriása és a fent említett Basaglia-törvény kerül elő.

Az ismételten feltűnő óriások epizódjai adják a keretet, amely összefogja ezeket a látszólag időben és térben távoli jelenségeket mint az elnyomás és ámítás különböző megjelenési formáit, velük szemben sorakozik fel a három karakter. Az elmegyógyintézethez érve Sancho figyelmeztet, hogy ha az eddigi óriások nagyok és veszélyesek voltak, ez annál is hatalmasabb. Quijotét és világát itt közvetlenül fenyegeti a megsemmisülés, a normák kényszere vagy a figyelmen kívül hagyás. Czertok személyében pedig a színész is érintett, aki szembefordul a társadalom rendszerében szigorú szabályok szerint működő „látszatszínházzal”, amely az élet szinte minden területét, „színterét” jellemzi. Ilyen értelemben Don Quijote álomvilága, kilépve a környezet által elvárt viselkedési normákból, közelebb áll a valósághoz, mint az átlagemberé. Végül az előadás befejezéséről a színész és a nézők közösen döntenek, majd a közönség egy tagja segít levenni a színész kosztümjéhez tartozó gallért.

A műhelyfoglalkozás során elsők közt esett szó a mesterkéltségtől való szabadulás útjának kereséséről mint a színész legfőbb feladatáról és motivációjáról. A gyakorlati és elméleti részekből álló workshop folyamán Czertok a Teatro Nucleo több évtizedes munkájában meghatározó, irányadó értékű gondolatokat, történeteket és tapasztalatokat osztott meg a résztvevőkkel. A társulat színházi szemléletének egyik kiindulópontja a Sztanyiszlavszkij-féle „Módszer” sajátos értelmezése. Ez hosszú ösvényhez hasonlítható, „amelyen a színész olyan képzeletvilágnak adja át magát, ahol megtapasztalhatja a kötelező kompromisszumoktól való szabadulás lehetőségét, és ahol gyakorlatba ültetheti önnön személyiségének és berögzült társas viszonyainak erőszakmentes szétrombolását” (Uo., 23.). A foglalkozás egyik csúcspontján a résztvevők kimentek az utcára, és csatlakozva az épület előtt muzsikáló utcazenészhez, egy villámakcióban, a Színház tér szökőkútjai között próbálhatták ki az előzőleg a teremben gyakorolt szöveges mozdulatelemeket. Nem kizárt, hogy a köztér életre keltésének rövid pillanatai a jövőben kidolgozott színházi eseménnyé nőhetnek.