Ha volt egyáltalán bármilyen koncepciója a Pannon Filharmonikusok évadnyitó koncertjét szervezőknek, akkor a műsor kétségkívül a barokk világkép azon elgondolásán alapult, mely az egymástól szélsőségesen különböző dolgok együttes jelenlétében látta meg Isten dicsőségét. Krzysztof Penderecki I. hegedűversenyét általában a mélységes fájdalom és a gyász fogalmaival szokták összekötni. Persze ez az asszociáció nem idegen Penderecki életművétől, hiszen a 80. születésnapját ünneplő lengyel szerző több kompozíciója már a címében vagy ajánlásában tragikus eseményhez kapcsolódik (Gyászének Hirosima áldozatainak, Lengyel Requiem, ’Resurrection’ zongoraverseny). Ezzel szemben Beethoven II. szimfóniája a szerző legderűsebb, legvidámabb művei közé tartozik.

A szembenállás nem csak ebben merül ki. Az 1977-ben bemutatott hegedűverseny új korszak kezdete a zeneszerző életművében. Szakít az általa is avantgárdnak nevezett kísérletező technikákkal és mindazokkal a vívmányokkal, amelyek korábbi műveit jellemezték. Itt már hagyományosabb hangzásvilág és szerkesztésmód szervezi zenéjét. A vonóskarnak nem kell ütőhangszeres továbbképzésen részt vennie, a klasztereket áttörtebb, a dallamot újra középpontba állító hangzásideál váltja fel, és ugyan használ negyedhangokat a szerző, de szinte mindig csak skálák közbülső hangjaiként, a szó szoros értelmében kromatikaként, tehát színezésként. Gyakorlatilag az egész művet átszövi a kisszekundok és tritónuszok váltakozásából felépülő folyondárszerű dallam, amely polifon módon szövi össze a szólóhangszer és a különböző hangszercsoportok játékát. Ez a dallami egyhangúság azonban nem teszi egyoldalúvá a darabot, mert Penderecki formateremtő erejének sikerül utat törnie a különböző összhangzású részek dinamikus váltakozásában és visszatéréseiben.

Beethoven II. szimfóniája szintén valami új kezdete. Az életmű egyik legtermékenyebb időszakát képezik az 1803 körüli esztendők, mikor Beethoven túljutott a hallásának elvesztése okozta krízisen. A II. szimfónia annak az útnak a nyitánya, amely a következő évek nagy formabontó alkotásaihoz vezetnek (Waldstein-szonáta, III. szimfónia, Appassionata-szonáta). Bár itt a hagyományos formák feszegetése még inkább a hirtelen és meglepő harmónia- és hangerőváltásokban valósul meg, már érződik az az alkotóerő, amely az op. 53 körül robbanásszerűen érkezik a beethoveni életműbe. Ezt az alkotóerőt pedig végtelen derű és vidámság kíséri a II. szimfóniában.

Fájdalom és derű. Ez a két érzés szervezte volna a Pannon Filharmonikusok évadnyitó koncertjét, de az előadás nem teljesen aknázta ki e szembenállás bemutatásában rejlő lehetőségeket. Ugyanis egy harmadik fogalom szellemében valósult meg a koncert, ez pedig a szenzáció. Kelemen Barnabás kétségkívül zseniális hegedűs. És a zseni szó itt azért is helyénvaló, mivel a tolmácsolásában hallott hegedűverseny inkább a romantikus hegedűversenyek interpretációira hasonlított, ahol középpontban a szólista – a zseni – áll, és a darab vagy annak mondanivalója alá van rendelve a zseni kibontakozásának. Kelemen Barnabás tökéletesen valósította meg Penderecki szólóhangszeressel szemben támasztott elvárásait, mégsem volt érezhető az a szomorúság, amit a darabhoz kapcsolnak. Vajon lehet, hogy az I. hegedűversenynek nem is ez lenne a kulcsa? A pécsi produkció arra késztet minket, hogy azt gondoljuk: nem. Elképzelhető, hogy Pendereckinek a ’70-es évek második felében kezdődő, romantika felé hajló művészete, amely később már hangzásában is a későromantikát követi, első megnyilvánulásakor még csak szellemében idézi a 19. század zenei ideálját. Ez alapján az sem kizárt, hogy a spekulatív formalizmus veszélyeivel fenyegető avantgárdból kiábrándult szerző útkeresésében a romantikus hegedűverseny álarca mögé bújik. Kelemen Barnabás előadása mindenesetre erre világít rá. És az elmaradhatatlan ráadásszámok sem győztek meg az ellenkezőjéről. Johann Sebastian Bach vidám és könnyed Gavotte és Rondeau-ja az E-dúr hegedűpartitából végképp felhőtlenné tette a hallgatók jókedvét, majd Niccolò Paganini szintén E-dúr capriccio-ja biztosított róla, hogy előzetes feltevéseink jó irányba mutattak: aznap este a hegedűé volt a főszerep, és nem Pendereckié.

A szünet utáni mű elhangzása hasonlóról tett tanúságot. A Beethoven-szimfóniák előadásának két nagy veszélye van. Az egyik, hogy az előadás nem kellően gyors, és ezáltal a darab állóvízzé válik. A másik, ha kellően gyors, de nem tudja végig fenntartani a lendületet. A második a fájóbb, ezért a karmesterek rendszerint a kimértebb, de a feszültséget fenntartó előadást szokták választani (az olyan kivételektől eltekintve, mint Karajan, aki a kettőt ötvözni tudja). Bogányi Tibor, aki alapvetően nagyon fegyelmezett és színvonalasan játszó zenekarrá tudta tenni a Pannon Filharmonikusokat, most talán elvetette a sulykot, és az utóbbi hibába esett. Talán itt is arról van szó, hogy Bogányi Tibor interpretációjában nem a darab apró részleteibe való belehelyezkedés és a finom megformáltság bemutatása kapott hangsúlyt, hanem az egész mű nagy ívű, nagyvonalú, „látványos” előadása. Viszont így sajnos nem tudtunk eléggé jól szórakozni a Scherzo hirtelen hangerő és hangmagasság váltakozásaiból eredő játékain, a Fináléban pedig láthatólag elérte a karmester az amúgy hősiesen küzdő zenekar határait, és bizony néha ellaposodott az előadás.

Talán revideálnunk kell a koncert műsorának összeállítására tett feltevésünket. A barokk eszme nem abban nyilvánult meg, hogy a koncertre egymástól nagyon különböző darabok voltak kitűzve, hanem abban, hogy ezeket a nagyon különböző darabokat ennyire hasonlóan lehet megszólaltatni.