Bán Zsófia új kötete Lehet lélegezni! egészen biztosan nem okoz csalódást az elkötelezett Bán-rajongóknak, de jó kezdés lehet azoknak is, akik most ismerkednek a Rio de Janeiróban született író világával.

Bán prózájának egyik legjellemzőbb vonása, hogy szövegei valamilyen módon mindig képekhez kötődnek, képek köré épülnek. A 2016-os Turul és dínó esszéi a kulturális emlékezet felől vizsgálják a képek szerepét, a 2012-es Amikor még csak az állatok éltek című kötet szövegei pedig szintén felfoghatók ember és kép kapcsolatának értelmezéseiként. A Magvető Kiadó tavaly, a szerző hatvanadik születésnapjára kiadott kötettel is erre a tematikára reflektál: a Méregben egyetlen Bán-szöveget helyeztek el, ám összetett, álomszerű képi világban, amelyet Forgács Péter hozott létre a Bán család brazíliai életét dokumentáló családi fotókból, felvételekből.

Beilleszthető ebbe a sorba a Lehet lélegezni! is, amelynek már a borítója is több esztétikus, figyelemfelkeltő fényképrészletnél: színes, deformált, anyagukban heterogén formák szabályosan elrendezve egy vizesnek tűnő felületen. A kép Eperjesi Ágnes D. 365 napja című installációjának részlete, amely egy autista fiú mindennapjait mutatja be azokon a tárgyakon keresztül, amelyek D.-nek a megnyugvást, a világhoz való kapcsolódást jelentik. Ezek a színes, kézzel kivájt szappanok egyszerre mutatják a morzsolódó idő szakadozottságát és monotóniáját. Bán Zsófia kötetének címadó darabja (amelyet az alkotónak, Eperjesi Ágnesnek ajánl) ennek a képnek ad narratívát. Egy autista kisfiú életének néhány jelenetét olvassuk (itt majdnem azt írtam: látjuk) a novellában, amely finoman, érzékenyen reflektál nemcsak a betegség okozta nehézségekre, de a vidéki, magyarországi mikrokörnyezetre is. A címadó darab egyfajta értelmezési keretet is kínál: a kötetben szereplő legtöbb szöveg konkrét (fény)képre, filmfelvételre, festményre reflektál, sokszor egy valamilyen szempontból kisebbségnek számító csoport vagy annak képviselője nézőpontjából. Az első novella, A nap aktív vidéke például a Magyarországra érkező menekültek életéből villant fel epizódot, de hangot kapnak a gyerekek (A torta), az idősek (Mint a fák), a prostituáltak (Victoria’s Secret), az értelmi fogyatékosok (A Voyager-aranylemez), sőt a magát kiszolgáltatottnak érző tanár is (Helyszínelés).

A szövegeket ihlető képek közül több szerepel is a kötetben, nem egészen világos azonban, milyen koncepció szerint válogatták ki őket. A kötet voltaképpen két szöveghez rendel képeket. Az egyik a Szinte jó című, amely François Reichelt, a Repülő Szabó történetét meséli el. Pontosabban a róla fennmaradt mozgóképfelvételt írja le/meg, helyenként szinte forgatókönyvszerűen. A szöveg szaggatottságával érzékletesen adja vissza az 1912-es felvétel mára kissé abszurd, burleszk jellegű akadozását, elmosódottságát, ráadásul úgy, hogy közben tökéletesen kirajzolódik a képtelen tett mögött meghúzódó örök emberi vágy a hübrisz elkövetésére (Reichelt, hogy kipróbálja saját fejlesztésű ejtőernyőjét, levetette magát az Eiffel-toronyról – a kísérletet nagy médiafigyelem övezte, így készült felvétel is a tragikus kimenetelű esetről).

A másik fotókkal illusztrált elbeszélés az Hotel de L’univers, a kötet záródarabja, amelyben a képek szerves részei a szövegnek: nemcsak külön oldalakon találunk fotókat, de a sorok közé szerkesztve is. A történet előtérben zajló szála szerint egy kutatócsoport egy fényképet vizsgál, amelyen a feltételezések szerint Arthur Rimbaud is szerepel. A szövegben megjelenő képek összhangban vannak a női főszereplő gondolatmenetével: van, hogy az egész képet látjuk, de más oldalakon kinagyított, közelített részleteket vehetünk alaposan szemügyre az elbeszélővel együtt.

Különös, hogy a kötetben szereplő többi, kifejezetten kép(ek)re reflektáló szöveghez nem kapunk illusztrációkat – noha a két említett példához hasonlóan azokban is működhetnének a vizuális elemek. Ugyanakkor ez talán mégsem baj, mivel a szövegek így is kicsit ziláltnak tűnhetnek.

Nehéz eldönteni, hogy mennyire kerek a Lehet lélegezni! Sok szempontból széttartó, néha már-már bosszantóan zaklatott a szövegek sorrendje, mégis találni olyan szálakat, amelyek finom hálóként egybefogják az egészet. Ilyen a levegő – címben is megjelenő – motívuma: fel-felbukkan az elbeszélésekben, mindig máshogy, mégis egyfajta ritmust, lüktetést adva a kötetnek. A szereplők hol kapkodják, hol mélyen beszívják, hol szinte szakítják, átszelik. Ugyanígy nyomon követhető a tenger jelenléte a szövegekben: sokban ott morajlik, zúg a háttérben, máshol jelentősebb szerepet kap, a legtöbbször a vágyakozás, az emlékezés szimbólumaként.

A kötetben néhol zavaró túlzásokat vagy inkább közhelyeket találunk: ilyen a Dögluk című elbeszélésben a feleség alakja, aki mindenáron egy karibi társasutazást akar kiverni a férjéből karácsonyra, vagy a Victoria’s Secret című szövegben megjelenő Roxána nevű prostituált, aki Svájcból tér haza mellnagyobbító műtétet csináltatni.

A történetekben közös vonásként érzékelhető a nyelvnek való kiszolgáltatottság tematizálása is. A szereplők több novellában valamilyen nyelvi korlátba ütköznek: az anyanyelv és az idegen nyelv különbségeibe, az érzelmek, érzések megfogalmazásának lehetetlenségébe, a beszédképesség elvesztésébe, a teljes némaságba. Talán itt érhető tetten a kötetnek az a nehezen megfogható, kissé (ön)ellentmondásos, különös vonása, hogy minden töredezettsége ellenére hordoz valami nyugodt, bölcs mélységet. A nyelvvel sokszor csak nehezen vagy egyáltalán nem boldoguló szereplők valahogy mégis mindig utat találnak egymáshoz. Legtöbbször az anyanyelv, a magyar nyelv segítségével, ami mint egy „titkos nyelv” (Kocsonyadolog) áthidalja a lehetetlennek tűnő szakadékokat is. A kötet talán legszebb darabja, A Voyager-aranylemez is egy némaság megtörését meséli el. A főszereplő, Lojzi gyerekkori szerelmének értelmi fogyatékos húga teljesen magába zárkózik felnőttkorára, szinte egy szót sem beszél már. Amikor Lojzi évekkel később újra találkozik az értelmileg visszamaradott nővel, a Voyager-aranylemez replikáját ajándékozza neki. A lapba vésett jelek érintésével egyszerre törnek fel a nőben a múlt emlékei, amelyek szavak formájában hasítják fel évek óta bezárult világát. Ennek a novellának a zárásához többször visszatér az olvasó, mert valahogy olyan ereje van, hogy nehéz tőle szabadulni.

Bán Zsófiát mindig a részletek érdeklik. Töredékekből, villanásnyi képekből, emlékfoszlányokból építkeznek a szövegei, amelyek legtöbbször sérült, különös, szűkített nézőpontból tárulnak az olvasó elé, ezzel egyszerre megnehezítve és izgalmassá téve az olvasást. A Lehet lélegezni! tizenkilenc elbeszélése semmilyen szempontból sem egységes, valószínűtlen, hogy valaki az összeset ugyanúgy szeresse. Mégis érdemes egyben, egyszerre végigolvasni, mert szinte minden szövegben találhatunk emlékezetes részletet.

(Fotó: Ekko von Schwichow)