A hangyák élete, Németh Bálint második kötete a JAK-füzetek 208. füzeteként a Magvető gondozásában három másik remek kötet kíséretében jelent meg a 89. Ünnepi Könyvhétre. A költőnek már a 2014-es, a Liget Műhelynél megjelent első kötetében, a Kiküszöbölésben is sikerült bemutatnia érzékeny és eredeti képalkotását, valamint ciklusépítési képességeit. Ez utóbbit Tarján Tamás is kiemelte Kiküszöbölés-kritikájában: „Németh Bálint tudatos és szép kötetépítkezése szívesen él a szövegegységek felcserélésének, változatlan vagy alig változtatott újramondásának, a variált repetíciónak az eszközeivel, a kommentárok elő- és utóidejűségének hintajátékaival”.

Jelen kötet szerkezetének első ötletességével a kötet kinyitásakor találkozunk, az ötödik oldalon, elsőként ugyanis a Nyitva című vers fogad bennünket. Ezzel a felütéssel Németh poétikai kulcsot ad a további kódolás megértéséhez, a szöveg térszerű lesz, a megszólítás pedig felmutatja számunkra a kötet másik szereplőjét: „Mint egy vers, amiben szívós, izzasztó munkával / felszámoltam a jelenléted. Egy vers, ami zárva van / előtted”. A ciklus biztonságos vágányra helyezése, majd A hangyák élete metavers után (ezt a címet három vers is viseli a kötetben) azonban megtorpan az olvasó, hiszen harmadik versként az Utószóval találkozunk. Ennek zavarba ejtő hatását tompítja némileg az előtte álló címadó vers utolsó sora: „Így kezdődött elölről az életünk”. Hiszen ha egy vers lehet lakható, miért ne képezhetné le egy kötet folyása az összefonódó és szétváló életfonalak időbeli kibontakozását? Az Utószó érdeme egyébként, a zavarba ejtésen túl, hogy a belakott szövegtér mellett megjelenik konkrét valójában a lakás, amelybe majd megérkeznek a hangyák, tehát történetünk térben lehorgonyozza magát.

Míg az Utószó első látásra csupán meglepően korai helyet kapott a kötetben, addig a ciklust végigolvasva, a hátulról harmadik, tehát szimmetrikusan elhelyezkedő Előszóval kiegészülve azt a gyanút támasztja alá, hogy vers és valóság kronológiája nincs egységben, sőt több jel utal arra is, hogy ezt a kötetet visszafelé is lehet olvasni. Ennek köszönhetően születik meg a lírakötetek esetében ritka érzés, hogy amint befejeztük, azonnal újra kell kezdeni az egészet elölről, így tehát a lírai én által megélt és kifejezett újrakezdés és újrakezdődés az olvasás folyamatára is áttevődik.

Szintén a kötetépítés egy aspektusa annak vizuális kivitelezése. A Kiküszöbölés címlapján Bálint Endre egy festménye szerepel, a Liget Műhely blogján megjelent verseihez is ugyanígy a század első felének magyar művészetéből, főleg az Európai Iskola közösségéhez kapcsolódó alkotókat rendelt szövegeihez (lásd például Szántó Piroska grafikáját a Kiküszöbölés című vers alatt), jelen kötetét azonban a JAK-füzetek egyik sorozatszerkesztője, Borsik Miklós illusztrálta. Szerencsés döntés ez abból a szempontból is, hogy bár megmaradt a líra vizuális megtámogatottsága, a képek nem hordoznak a versek értelmezését befolyásoló történeteket, nem kapcsolnak be korábban bejárt asszociációs utakat, hanem a szöveg primátusát kiemelve mintegy aládolgoznak annak a dichotómiának, ami a ciklus egyik bravúrja. A Németh által a csempék közötti résekhez hasonlított poétikai hézag egyszerre rejti magában a vers és a valóság átjárhatóságát, a hangyák megélt és megírt életének komplementer voltát, a jelenlét és a hiány egymást feltételező paradoxonát, a végső befejezés szédületét és az újrakezdés lehetőségét.

Míg az első kötetet alapvetően az apa elvesztése és az általa hátrahagyott űr uralta a hétköznapi viszontagságok hiánymotivált küzdelmeivel körbeépítve, addig A hangyák életének középpontjában a lírai én  és a lírai te állnak. A több szövegben is megszólított „te” jelen nem létében artikulálódik, legfőbb jellegzetessége, hogy ott volt (vagy ott se volt? – Úgy tűnik, hogy itt marad), az „én” pedig visszavárja. A bensőséges első és második személyű történetbonyolítás, a benyomásokból, pillanatképekből és vallomásokból kibontakozó lírafolyam kihagyásos homállyal és az időrend megbolygatásával ugyan, de narratív struktúrát is fölmutat. Az egyes versek egymásba fonódnak, az újabb és újabb információmorzsák visszamenőleg értelmezik és átértelmezik a ciklusfelütést, legfőképpen pedig A hangyák élete című versbe való száműzetés rejtélyes mozzanatát. Míg tehát a Kiküszöbölésben a szavak tárgyakként, méghozzá a befűtéshez alkalmas tárgyakként tűntek föl, addig itt bár a betűk fizikai voltukban is megjelennek (töltényhüvelyként kopogva – A hangyák élete), hangsúlyosabb a szövegtérré, egyúttal lakható térré alakulásuk, alakításuk (például a Szinopszisban: „Amit láttak, valódi volt, ez igaz – csakhogy az ajtón át, / amelyen benyitottak, nem a valóságba, hanem egy versbe léptek, / pontosabban a hangyák életéről szóló ciklus banális terébe, / ahol egyedül ügyelek a rendre, amíg te távol vagy”). A költő saját líraterének belakásán túl ismét bemutatja – Tarján fordulatával – „intertextuális hajlandóságát” is, a kötetben kétszer is szerepelteti Csajka Gábor Cypriánt (az egyetlen idegen szövegelem, A hangyák helyének meghatározása a halasztás gépezetében című versének mottója is tőle származik), utal Rilkére és Cortázarra is, utóbbinak Az elfoglalt ház novellájába be is költözik A birtoklás szerkezete alkalmával.

Ami nem változott az első kötet óta, az a cigi és a kávé folyamatos jelenléte mintegy kötelező költői kellékként. Bár összességében ez a már a századforduló óta használt és kihasznált motívumpáros mindkét kötet talán leggyengébb passzusait eredményezte, Németh képes meghaladni is a sablont és olyan intelligens képeket bontakoztat ki, mint az Utószóban: „Új csomagot kellett bontanom, a negyedkilós tégla, mint / egy sírkő, és megint a borzongató szomorúság, mikor / megszűnik a vákuum, és egy hiány hirtelen hiányozni kezd”.

Németh Bálint szövegkomponálásának egyik nagy erénye rendkívüli reflektivitása, a hangyák életéről való beszéd szerepét, annak saját életére vonatkoztatottságát és az ezekben megbújó szimbolikát nem kívánja túlhajtani, sőt Tabula rasa című versében szinte lecsapja az „öncélú szimbólumgyártás” lehetőségét, ezzel párhuzamosan pedig beemeli a szövegtérbe a Biokillt, a líraszövet legbanálisabb tárgyát. A reflektivitás azonban kétrétegű, nem csupán a hangyákról való versírást látjuk, de a hangyák megfigyelésének aktusait is. Az első kötetből már ismert gazdag képi referencialitás egy szép példája az Adalékok a hangyák életéhez: „Nem lehettem / részvétlen kamera. Pontosabban, mert rész- / vétlen kamera nincsen: nem lehettem kamera.” Ezt a passzust értelmezhetnénk talán a megfigyelői pozíció leleplezéseként is, hogy tudniillik nem kifelé figyel, nem a valós térben körülötte nyüzsgő hangyákat látjuk, hanem azokat a hangyákat, amelyeket beköltöztetett magával a ciklusába. Ezt támaszthatja alá a harmadik A hangyák élete címet viselő vers is: „Mások a versben és mások a valóságban, és nem létezik / titkos járat, nincs számukra visszaút a régi lakásba, ahol éltek, / mielőtt írni kezdtem róluk, hogy megtöltsem apránként magammal, / hogy beköltözhessek az otthonos pontatlanságba a hangyák kétféle / élete között.” A fenti két idézeten azt is megfigyelhetjük, hogy a néhány strófába rendezett verstől eltekintve, a ciklus alapvetően szabadversekből áll, amelyeket az olvasatot vezető és megvezető soráthajlások színesítenek.

A hangyák megérkezése, szemlélése és kiirtása melletti másik domináns szólamot a legkülönfélébb szinteken megélt hiány határozza meg, ebből bontakoznak ki a halogatás, a fenyegetettség és az elmúlás motívumai és ez jelenik meg a foghíjtelek többször is visszatérő képében is (Hézag-, Dead but dreaming). Összességében úgy vélem, Németh Bálint kötete az elmúlt évek egyik legizgalmasabb lírajátéka. Képalkotásában, hangvételében még tetten érhetők a Kiküszöbölés korai szólamai, de A hangyák élete azt is bebizonyítja, hogy megújulni kész és képes, friss alkotóval állunk szemben. Az erős 2014-es kezdés után még erősebb folytatást vehetünk kézbe.