Szabó T. Anna második prózakötete, a Határ kellemetlen könyv. Témái – az elszakadás, az áttelepülés, a határok közé szorított ember szabadságvágya, az élet mint behatároltság – szavatolnak azért, hogy korántsem vidám történetekkel lesz dolgunk, kellemetlensége azonban nem ebből adódik. A Határ hol tárca-, hol novellaszerű szövegeit olvasva az a benyomásunk támadhat, hogy ezek a prózák nem kiforrottak. Naplórészleteknek, jegyzetfüzetbeli skicceknek hatnak, nem pedig kész alkotásoknak. Mintha írójuk megállt volna ott, mikor felírta magának, mely valóságelemek alapján milyen hatást kíván elérni a megírandó szöveggel, ha majd irodalommá formálja. Különösen igaz ez az első ciklus, a Füzet, fasor, fény darabjaira. Töredékességükben nincs játékosság, olvasói kihívás, nincsenek felkínált értelmezői utak. A szépirodalmi emelkedettség gesztusa és a meg nem írtság kiábrándító jegyei egyszerre jellemzik őket. A jobban sikerült szövegeket is – mint amilyen például az áttelepülés nehézségeit tárgyaló Hideg – hatástalanítják a pátoszos közhelyek („cipeltük bőröndbe zárt életünket”, „nagy kupacba dobálva találtuk meg földi vagyonunkat. Nevetségesen értéktelen halom”, „Minden megvan még, csak dermedten, fagyottan, mintha soha többé nem akarna felengedni – elhidegültek a lelkek” stb.).

Általánosan jellemző a Határra a terjengősség, a pontatlanság, a megszerkesztetlenség. Például a Füzet, fasor, fény narrátora a felmenői felidézéséből indul ki, majd egy oldallal később egy idegen család utcai jelenetét meséli el, hogy pár bekezdés múlva arról értekezzen, Szilágyi Domokos besúgó volt-e vajon. És itt még nem állunk meg, egy telefonfülkében szitkozódó nő után a narrátor gyereke fenyegeti veréssel a veszekedő szüleit, felbukkan a diktátor, majd a nők és férfiak neveltetését tárgyalja a szöveg, végül a halottak napjánál lyukadunk ki. Az asszociációsor majdnem követhetetlen és teljesen indokolatlan. Vannak persze ebből a szempontból feszesebbre írt darabok, mint például a Búcsú és üzenet szép, szerkezetileg is átgondolt, jelentéses motívumokkal is dolgozó szövege. Ugyanez igaz a kötetkompozícióra. A négy ciklus arányos részekre osztja és jól tagolja a kötetet. A Füzet, fasor, fény szövegei fragmentáltak, asszociációszerűek, régebbi emlékeket és álmokat dolgoznak egybe. A Felnéz, lenéz különböző kultúrájú helyeket mutat be és a harag témáját járja körül, az Idegen nyelvben a mulandó testhez való viszony a leghangsúlyosabb, a Mi marad témája pedig a számvetés, a halál, a hagyaték. Ezt a záróciklust gyengíti, hogy az utolsó három szöveg ugyanarról, a narrátor nagynénjének haláláról és alig ismert életéről szól. Ám ezek a történetek semmilyen viszonyban nem állnak. Nem reflektál egyik a másikra, nem is egészítik ki, sőt, az önismétlések miatt inkább gyengítik egymást.

Ahogyan a korábbi, Törésteszt című kötetben, itt is előkerül a nőiség, az anyaság, a feleségszerep témája. De míg ott ezek történetek formájában bukkantak föl, addig itt elszórtan, esszészerű, bölcselkedő följegyzésekben (Öt példázat), esetleg egy női felmenő értelmezett sorsában (Jutka nagynéni több írásban, például Hűlt hely) bukkannak fel. A férfi-nő viszony ebben a kötetben is torzan és sematikusan, a női önfeláldozás, a női szenvedés, kiszolgáltatottság fókuszba helyezésével jelenik meg. „Az anyák soha nem egészen szabadok”, tudjuk meg, s felmerül a kérdés rögtön: miért, ki az? „Ha egy férfi az igazi hivatását követi, és nem kényszerül megalázó kompromisszumokra, akkor ideális esetben belső útján csak magának tartozik elszámolással – sem kívülről, sem belülről nem követel tőle többet senki.” Biztos ez? És mi van az apákkal? A nő sorsa csak ennyi: „szabadságomban áll szeretni. Ölelni. Kedvesnek lenni. Mosolyogni” (Füzet, fasor, fény). A szöveg sajnos nem kínálja föl az ironikus olvasat lehetőségét, kénytelenek vagyunk egészen komolyan venni. A nőkről alkotott kép kiegészül egy másik, bántó és sztereotip vetülettel, a nem anyaként megjelenő (kívánatos? fiatal?) nőével. Egy bennfenteskedésében is riasztó szövegben, a Néz és látban ezt olvassuk: „de én azt az arcát látom, amit csak álmában tud, amit belülről érez és reggelente elfelejt”. A narrátor, az egyes szám első személyű tapasztalt nő egy asztaltársaságban méregeti idegen nőtársát és jobban ismeri ránézésre a másikat, mint az saját magát. Egy másik nőt gondolatban leereszkedéssel szólítana meg: „Mitől félsz, buta cica?”, s tovább folytatva a macskaallegóriát azt is megállapítja magában, milyen férfi kellene az ilyen „unatkozó házimacska” típusú nőnek: „Aki erős, azonnal kirúgná őt a hóba, hogy megtanulja, ki az úr a háznál”. A férfi-nő kapcsolat tehát a Határban egy fikarcnyit sem árnyaltabb, mint a Töréstesztben – sőt. A nők vagy szenvedő anyák, vagy unatkozó házimacskák, a férfi vagy gyenge, vagy erős (és fizikai erőszakot tesz a finnyás nőn).

A legsikerültebb prózák a leíró jellegű, város- vagy tájtematikájú darabok. A Városok közelrőlben szerencsésen találkozik a költőiség, a mondatritmus, a szóhasználat. A kötetet egyébként átható bölcselkedő póz nincs jelen benne. A Városok közelről Babits Mihály Messze, messze… című versét juttathatja eszünkbe. Kairót, Delhit, Mumbait ragadja meg képeslapszerű ekphrasziszokban. Ám a Csinghaj: tó, szél, szikla már túlpoentírozott és nagyotmondásba csúszó. Erősebb írás még a Zuzmó, fecske, bicikli – az emlékidézéséhez illik a nosztalgikusság, a természet érzékelésének hosszas leírása. Jót tesz a szövegnek, hogy a beszélő nem értékel, nem mond ki igazságot, csak élményt oszt meg. Szabó T. Anna költészetének sűrítményeként is tekinthetnénk A nyelv eszközeire, prózaként azonban túlírt, sehová sem tartó, érdektelen asszociációsorrá válik. Nincs benne semmi új, meglepő vagy igazán magával ragadó, ráadásul túl jól ismert szófordulatok gyengítik: „puha törölköző”, „fullasztó pára”, és az izgalmasabb mondatokat („Kijelentem magam a bőrömből”) túlmagyarázás követi: „kiköltözöm a test tapasztalatából: beszélek”, így aztán az olvasónak megint nem marad értelmezői játéktere. Hogy a Szabó T. Anna-prózák mennyire nem bíznak semmit az olvasóra (nem bíznak az olvasóban?), a Föld alatti angyalok történetéből is világosan látszik: „Az első angyal a metróvezető volt”, jelenti ki az elbeszélő, majd meg is magyarázza, mi volt a férfi jótette, amiért a címet viselheti. Olyan ez a könyv, mintha a vonaton meghalni induló fényképésznő írta volna, amiben mégis elbeszéli az életét a gyerekének, vagy legalábbis beszél róla. A narrátor lefelé beszél, túlmagyaráz, túl nagy jelentőséget tulajdonít magának, a saját érzékelésének, tapasztalatainak, következtetéseinek. A hangvétel ebből adódóan nosztalgikus, pátoszos, túl intim.

Mondhatnánk, hogy ez a kötet lírai prózákat tartalmaz, hiszen a líra műnemének attribútumai közül sokat hordoz. De a műnemhez sokszor csak az emelkedettség, pátoszos megszólalásmód közelíti: „miképpen hajdan”, „utódaink hálát rebegnek”, „hogy megnézzük figyelmesen, mik vogymuk”(Be és vissza). Rímelő szövegrészeket is találhatunk a Határban, a Kontrollált kísérlet utolsó bekezdése prózaformába tördelt vers. Formajátékok, szójátékok is fellelhetők benne, más kérdés, hogy nem szellemesek, sőt funkciótlanok: „Csal az öl, öl az ál, álarc helyett az áltest, az altest, megkérdőjelezi képzelt, de körülhatárolt identitásunkat” (Idegen nyelv). Lírai jellemző lehetne még az egyes szám első személyű beszédmód, vagyis hogy a szövegekben a beszélő gondolatai, érzékelései, konklúziói, a saját világtapasztalata, a világgal és magával kialakított korrelációi állnak az alkotások középpontjában, ahogyan például a vallomásos költészetben. Ezek a narrátori benyomások uralják a teljes szöveget, eltakarják a tájat, az embereket, sőt még a történeteket is. Az olvasónak csak annyi jut, hogy őt, a beszélőt nézheti feltárulkozásában, reflexióiban, s rosszul érzi magát tőle, mint az elbeszélő a nagynéni konyhájában, mikor az megmutatja a meztelen testét („Váratlanul széthúzta magán a ruhát, és szinte kiáltva mondta: »Nézd meg, mi lett velem! Ilyen sovány vagyok! Hát mit csináljak?« Riadtan félrenéztem – a ráncos fehér bőrnél, a test csupaszságánál is jobban megijesztett a hirtelen kitárulkozás” – Hűlt hely). Veszélyes vállalkozás az olvasó ilyen fokú uralása. Ahhoz, hogy ez a narrátori magatartás jó prózát eredményezzen, úgy képzelem, nagyon izgalmasnak, újszerűnek kellene lennie a nézőpontjának és az ebből adódó tapasztalatainak.

Szabó T. Anna új prózakötete a határ feszegetése volna szépirodalom és kommersz írásbeliség között? A megírt és a csak felírt történetek, gondolatok között? S vajon a talán legnagyobb presztízsű kiadót mi indíthatta e magazin-színvonalú szövegek megjelentetésére? Kellemetlen kérdések, tudom – de sajnos a könyv is az.

(Fotó: wmn.hu)