Ha a kánoni viszonylatok nem jelzik is egyértelműen, Pécs irodalomtörténete megírhatatlan volna Csorba Győző (1916–1995) költői életműve nélkül. Klasszikus szerző kevéssé ismert verséhez hajolunk most közelebb.

Jó lenne lassan

Jaj kicsi nyájam
jaj kicsi nyájam
ki tudja meddig
lehet maradnom
jó lenne lassan
megállapodnunk
valami jelben
s valami helyben
hogy majd a nyüzsgő
tömegbe veszve
a végtelen tér
redői közt is
megleljük egymást
én gyönge nyájam
hogy össze tudjunk
örökre bújni
a túli fagyban
ahogy tanultuk
a földön egykor.

Csorbát szokás a későmodern magyar költészet tárgyias hagyományához is sorolni, de itt inkább az alanyi újklasszicizmus, a vallomásos esztétizmus volna a helyénvalóbb kategória. Másfelől pedig a létösszegző verstípus, az istenes vershagyomány s a haláltánc műfaja dereng föl kézenfekvő kontextus gyanánt.

Kétszeres megszólítással indul a vers, melynek érzelmi-indulati töltete a teljes szövegre kisugárzik. A fájdalmas fölütés („Jaj”) közösségi léthelyzetbe ágyazódik; a „kicsi” (utóbb: „gyönge”) jelzővel illetett „nyájam” evangéliumi metaforaként értelmezhető. Nem egyértelmű, hogy pásztor vagy bárány beszél-e itt – de lényegesebb talán, hogy ez végső soron, a túlvilági távlatok fényében, lényegtelen körülmény. Az elmúlás rémületét mindenesetre familiáris melegség oldja (hasonlóan Weöres Sándor Bolerójához).

A sorhatárok jobbadán a mondattanhoz igazodnak, ez harmóniát teremt; amit az elszórt rímek és belső rímek (jelben – helyben, bújni – túli) is finomítanak. A „megállapodnunk” szép kétértelműségére is szükség van, hogy az „össze tudjunk / örökre bújni” baljós szerkezetét (épp az „összebújni” jelölő elemei válnak szét, két sorba) ellenpontozza.

A beszédmodor a népdalok és ráolvasások nyelvi-ritmikai világát idézi. A szimultán (bimetrikus; azaz egyszerre időmértékes és ütemhangsúlyos) verselés nem puszta formai sajátosság itt. Hogy a versritmus egyidejűleg emelkedő (jambikus) és aszimmetrikus (kétütemű ötös sorok): a közölt létélmény disszonáns voltára vall rá; a fölfelé zuhanó szubjektum szorongások írta („ki tudja meddig”) sorsképletét vetíti elénk.

Szemérmesen pontos a cím is. A talán legtömörebb etikai/esztétikai/teológiai (stb.) kulcsfogalom keresetlensége (jó), a feltételes mód fohászos bizakodása (lenne) s az óvatos sürgetés lelkisége (lassan) köznapi formulává adódik össze – de épp ezért általános, egyetemes üzenetet hordoz. (A földi lét mint tanulóidő [„ahogy tanultuk / a földön egykor”] nyugati, keresztényi olvasatban és keleti, karmikus megközelítésben is értelmezhető elképzelés.)

Mire számíthat a lélek „a nyüzsgő / tömegbe veszve”, „a végtelen tér / redői közt”, „a túli fagyban”? Nincs hitelt érdemlő tudásunk, csak tudni érdemes hiteink. De ha a cél ismeretlen is: az útra kár volna nem vinni magunkkal – például Csorba metafizikus elégiáját. Mint „valami jelben” állapodva meg benne.