„Hőseimmel ugyanis ilyen kis szövegeket szoktam íratni, még ma is gyakran íratok velük ilyen semmis kis szövegeket, hogy valamiféleképpen elhatárolhassam magamat tőlük. Egész kis könyv gyűlt már össze ezen semmis szövegeikből: Szeméremékszerek címmel…” – közli Tolnai Ottó a Grenadírmars. Egy kis ízelt opus című kötetében. És a hivatkozott szöveggyűjtemény tíz évvel később, tehát az idei Ünnepi Könyvhétre időzítve Szeméremékszerek címmel, Két steril pohár alcímmel a Jelenkor Kiadó gondozásában valóban önálló formát is kapott. A cím „ütős” és figyelemfelkeltő (csakúgy, mint a dekoratív, a Tolnai által korábban már megörökített Bojan Bem szerb festőművész festményének felhasználásával tervezett borító), mellesleg bohókás, groteszk jellegével könnyedén azonosítható azzal a világgal, amelyet Tolnai ezzel a jeligével zárt egybe.

Tolnai Ottó rendkívül gazdag életműve nyugodtan nevezhető egyfajta univerzumnak, amelyben örökös helyük van a visszatérő motívumoknak, szereplőknek. Ekképpen a Vajdaság, a Homokvár nevű otthon, a tudatos térpoétika, a groteszk hangsúlyozása, a tenger, az azúr fontos építőeleme ennek a birodalomnak. S ennélfogva bizonyos novellák, esszék és versek néha állandó szereplőkkel operálnak, mindenekelőtt említhetnénk T. Orbánt, akinek a neve meglehetősen hasonló a szerzőéhez. (Szerepelt a Kékítőgolyó, a Rothadt márvány, a Balkáni babér című művekben is.) De az életművön belüli utalás egyébként sem idegen Tolnainál, a Szeméremékszerek ugyanis mindenekelőtt azt kínálja, hogy egyfajta költőivé emelt metavilágba vezeti az olvasót. A regény cselekménye akár néhány mondatban is összefoglalható: főhősünk, vagyis Orbánfalvy T. Olivér – aki meglehetősen közeli rokona T. Orbánnak – két steril pohárért útra kel, na de addig, amíg a lakhelyéhez közeli gyógyszertárba és onnan haza igyekszik, nemcsak fizikai, hanem metafizikai távlatokat is bejár. Utazása átível téren és időn, ennélfogva szépen komótosan sorjába veszi, mi mindennek kellene szerepelnie egy megírásra szánt útikönyvben, amely Palicsot mutatná be. Ez az egyszerre képletes és valóságos utazás pedig rendkívül gazdag táptalajként szolgál arra nézve, hogy a szerző szabadon csaponghasson, s a mesélés semmihez sem fogható örömével beszéljen mindarról, amiről majdhogynem gondolatfolyam-technikával élve szólni támad kedve.

A narráció, mondhatni, végig egyes szám első személyű, a fel-felvetődő kérdés csupán az, ki meséli a mikrotörténeteket. Tolnai Ottó művészetében az élesen el nem határolható szereplői szólamok, a fiktív többszerzőjűség mindig kiemelt szerepet játszott, s meglátásom szerint a Szeméremékszerek minden korábbi munkánál bőségesebb lehetőséget biztosít arra, hogy a befogadó elkezdje kisilabizálni a Tolnai-világ különc alakjait. Kicsoda Regény Misu, aki a második alcímben kiemelt helyen szerepel (Regény Misu és társai, avagy az iratmegőrzők sorrendje)? Ki lenne a Rejtő Jenő írói nevét megidéző Palicsi P. Howard Jenőke, „aki szintén T. Olivér egyik alteregójának tekintette magát, mint különben olykor én magam is”? Vagy az a Cziprián Falconetti, aki T. Olivért, a Szeméremékszerek főhősét rávezeti az ideális címre, vagyis a sérvfogó teniszlabdára, amely olyan bizarrul szép, mintha szeméremékszer lenne. Említhetnénk egy másik „infaustus”, Szerafim-Pöcök személyét is, a név egyben idézi meg Ló Szerafint, Lázár Ervin A Négyszögletű Kerek Erdőjéből, valamint Bodor Ádám hősét, Odessa Serafimot. Ugyanígy, egy másik szöveghely fel is fedi: „Évtizedek óta billegek neveim között, majdhogynem játszom velük. Olykor ráérősen. Máskor viszont félve, nagy pánikban, közéjük zuhanok. És beőrölnek. Jóllehet ez a játék sosem is valami irodalmi alakoskodás, divatos kitaláció. Mert én valóban Kracsun voltam. Valóban Kracsun vagyok.” (Azt, hogy Kracsun volt az édesapja vezetékneve, Tolnai több helyütt, még interjúkban is említi.) A narratív szituációk feldolgozása viszont éppen a szereplői szólamok egybecsengése miatt hiábavaló küldetés, s talán nincs is értelme különösebben azon morfondírozni, mikor melyik szereplő gondolatait hallani. Sokkalta fontosabb mindaz, amit mondanak, hiszen mindegyikőjük hangján Tolnai Ottó szólal meg: a szerző többé-kevésbé magáról beszél. Ezt a hamar nyilvánvalóvá váló képet erősíti az is, hogy a megidézett, regényes alakok nem kiformált jellemek, csupán az alkotó által egy-egy szerepre felruházott figurák. Az ilyen nagyfokú, őszinte kitárulkozást akár költői, mesévé szőtt önéletrajz-töredékeknek is tarthatnánk, de inkább egyfajta regényalkotás-történeti, az írásra reflektáló viselkedésminta felől, netán műfaji játszadozásként, posztmodern fricskaként érdemes megközelíteni.

A mesélés jelentékeny szerepe, a hozzá kötődő belső, egyetemes szükséglet, valamint a történetmondás értelmét, lehetőségeit egyszerre hangsúlyozó és finoman megkérdőjelező gondolatok átjárják az egész kötetet. Ennek problametikája adja talán a legszórakoztatóbb regénybeli jeleneteket, elég csak az egy félreértett mozdulat miatt a határsávban letartóztatott főhős fogdabeli kihallgatását, netán elmeorvosi kivizsgálását alapul venni, amely előbb a vallató tiszteket, utóbb a fővárosból a szerb–magyar határon álló börtönbe rendelt idős, joviális professzort készíti ki. Így vannak a főhős krónikus szónoklatával a környezetében élők is, többek között Jutka, a feleség, aki azt vallja, hogy a közönség a szerző-elbeszélő irodalmi fellépéseinek végigbóbiskolása után ébred a legszelídebben, meg mindazok, akiket valamilyen formában „szétbeszélt”, akiknek „szétszövegelte az agyukat”. „Az igazság az, T. Olivérnek ismét sikerült kifárasztania, ahogy Misu mondta, halálra gyötörnie őket. Egyszer Vad Jocó megjegyezte, észrevettétek, hogy ezt az Olivért lassan már nem lehet leállítani, képtelen elcsendesendi, végül majd még le kell lőnünk…” – állítja egy ponton a regény. Amikor a főhős szövegtengerben úszását, néha eszeveszett kapálózását, máskor siklását figyeljük, igazat kell adni annak a tisztnek, aki azt állítja, hogy egyfajta holdkórosságról van szó, hiszen T. „úgy mozog szövegeiben, akárha a holdkóros a tetők hegyén-völgyében”. Az viszont vitán felül áll, hogy a mellébeszélés (vagy nevezzük bárhogy is ezt a szövegáramlatot) a Szeméremékszerekben igazán színes és élvezetes. Másfelől érdekes az erős oppozíció, amely eltávolítja a kihallgatottat a kihallgatóktól, talán ez kapcsolatba hozható egy újabb valós életrajzi történéssel: Tolnainak az Új Symposion oszlopos tagjaként számtalan megaláztatásban volt része a rendszerváltás előtt, a jugoszláv államszövetség kulturális elitje mindenféle módon megpróbálta ellehetetleníteni a neoavantgárd tömörülést.

A kötet történeteit alapvetően humor járja át, ez leginkább finom, ironikus módon jelenik meg, s elsősorban a főhős szerethető bolondságából, leggyakrabban vad, zseniális képzettársításaiból fakad. Azt, ha valaki az afgánok vágott vagy éppen nem vágott szeméről, a gyephokizásról, esetleg fogdabeli napjaiban Kazinczy csokoládépapírra gombostűvel rávésett verseiről értekezik, csak szelíd, elnéző mosollyal lehet nyugtázni. Ugyanakkor igencsak komoly témák is felmerülnek az elmondott események között: a mesélés körüli gondolatok mellett szó esik Palics NATO általi bombázásáról, az uniós pénzek elköltéséről, a szőlőbirtokok egyre növekvő eladási hullámáról, a szerb–magyar határon zajló migrációról, amely egyébként annál fogva katalizátora az eseményeknek, hogy az elbeszélőt éppen embercsempészettel vádolják meg. Miután a regény jelentős hányada börtönben, illetve pszichiátrián játszódik, számtalan epizód helyszíne fizikailag határolt, bezártságérzetet keltő tér. Mindezek az egyén kiszolgáltatottságát üzenhetik, amelyre példa lehet a menekültek sorsa, amellyel az elbeszélő „intenzív kapcsolatban áll”. És ha már a szóhasználatot is idéztük, érdemes megfigyelni a Tolnaitól nem idegen, de a mai magyar nyelvhasználó számára archaizálásnak ható kifejezéseket (például „egyik híres Dél-Amerikában élő montenegrói narkóboss vett volt meg”; „ugyanis Jutka itt született volt”; „sosem is”; „sosem is látta”). Az összetett múlt idős szerkezet Tolnai esetében nem feltétlenül nyelvjárási jelenség, hiszen a vajdasági településeken elképesztően sok mindent lehet hallani, mert az ott élők őseinek többsége máshonnan költözött mai lakóhelyére, így sokszor egymás mellett találunk palócos vagy tiszavidéki nyelvjárási jegyeket. De a bizonyos „volt”-os szerkezetet nem, ez az ómagyar korban még sokfelé általános lehetett, de a 20. századra már egyértelműen csak a Székelyföldre és Moldva egyes részeire szorult vissza. Az irodalmi használata ennélfogva valamiféle tudatos stiláris elem, amely nagyon is hatásosan működik.

Felfedezhetők kapcsolódási pontok a mesélés és a szemérem között is, elvégre a mesélésnek megkérdőjelezhetetlen evolúciós, már-már túlélési szerepei vannak, másrészről az, aki mesél, nem tesz egyebet, mint önként kitárulkozik, legalábbis ezt sugallja a Tolnai által felkínált egyik értelmezési lehetőség. A börtönrabok sem vágynak másra, csak a mesélés áhított pillanatára, amely kiszakítja őket a szürkeségből. A regényben fellelhető irodalmi utalások terebélyes hálója, az intertextusok sokasága viszont egyenesen azt állítja, az élet, s az irodalom sem egyéb, mint események, művek egymásra rétegződése, valamint a történések folyamatos ismétlődése, csupán más időbe-térbe történő áthelyeződése.

A Szeméremékszerek gyönyörű olvasmány, amely szemérmetlenül vállalja, hogy olvasót próbáló feladatot kínál. De olvassuk akár Palics-bédekkerként, kalandos regénymeseként, önéletrajzi és alkotásfolyamati töredékekként (ezek mindegyikére van formai utalás), mindegyik keretben páratlanul hat. Tolnai Ottó munkája közel sem egységes írás, inkább amolyan szövegmorzsák ízléses, többé-kevésbé összefüggő válogatása. Ez pedig, lássuk be, inkább erénye a könyvnek, akárcsak a nagyfokú szerzői tudatosságról árulkodó gondos felépítés, az irodalmi alkotás mesterszintű művelése. Olyan, mint egy hatalmas, kifordított eposz, ennél fogva T. Olivér véget nem/is érő bandukolása megfeleltethető egy hérosz egészen egyszerű, ugyanakkor nagyon sokszínű tettének, amely a tiszta költészeti elbeszélés eszközeivel navigálja a befogadót.

(Fotó: Németh Dániel)