Térey János első regényének alaphelyzete szerint Csáky Alex, a főszerepet (Botond) játszó színész mesél a Káli-medencében forgatott zombiapokalipszis forgatásáról. A Balaton-felvidéki kirakatfalvak a fővárosi „kivonulókkal”, a gagyi zsánersorozat munkálatai és a regény nagy részében megelevenedő magyar színházi világ kiváló díszletet nyújtanak minden hamisnak, művinek az ironikus kritikájához. „Bármilyen hasonlóság a kortárs magyar kultúra alakjaihoz és eseményeihez csupán véletlen” – kacsint ránk a szerző, egyszerre kínálva fel a kulcsregényként való olvasás lehetőségét és tartva fenn a szöveg autonómiájának igényét. Az első megközelítésben a ráismerés örömére szorítkozva az olvasó bizonyosan lemarad a regény megalkotottságában rejlő további élvezetekről.

Az elbeszélő mögött körvonalazódó (odaértett) szerző A Legkisebb Jégkorszakhoz hasonlóan úgy készít korrajzot, hogy a valóság, a jelen határait gyakran elkeni a beszélő kilétét elbizonytalanító szabad függő beszéd. „Az édeni tájon fokozatosan elharapózik a gonoszság. A múlt mindenkinek utánanyúl hosszú polipcsápjaival. Fröcsög a vér mindenfelé, és nincsen benne semmi vicces, hölgyeim és uraim. De most még most van. És ez a valóság. Nincsenek zombik.” Térey mesterien csúsztatja össze az idősíkokat, folyamatos játékra invitálva az olvasót, aki dönthet a beszélő és a mondottak referencialitásáról. Ha akarjuk, a film szüzséjéről van szó, de éppúgy érthetjük a narrátor szájába adott fenyegető jóslatként.

Az egyetlen biztos pont a táj, minden más lehet a fikcióhoz képest is fikció. A valóság határainak átjárhatóságát mutatja fel a színjátszás motívuma mellett a horror műfaji lényegéhez tartozó határátlépés hangsúlyozása (itt elsősorban a holtak és az élők között). A többszörös áttételen keresztül néha mégis úgy érezheti az olvasó, mintha saját társadalmi valósága „hallatszana át” a hervasztóan nívótlan és groteszk sorozat forgatókönyvébe. „S a műveletlen és kiszolgáltatott falusi kisember az, aki a leginkább manipulálható, akinek átmeneti apátiájára vagy fölpiszkálható harci kedvére építve választásokat és háborúkat lehet nyerni.” A társadalmi kirekesztés, a migránsok és a cigányok elleni uszítás mint játékos értelmezési lehetőség említése (a kommersz horror sorozattal kapcsolatban) felfogható ironikus önértelmezői gesztusként is. A kritika elsődleges tárgya azonban a Káli-medence kultuszát képviselő pesti sznobok, értelmiségiek, művészek felszínessége. A fent idézett mondatokat éppen az az Alex/Botond fogalmazza meg, akinek ugyan nagyapja idevalósi, ő mégis könnyen azonosul ezzel a szereppel. „Úristen, valóban bennem öltött testet mindaz a fővárosi szenny, ami ellen a zombik harcolnak.”

A Káli-medence kultusza áruvá változtatta, elidegenítette, meghamisította a házakat, falvakat, és ahol tudta, a tájat is. A helyiek egy része számára ez megadta a lehetőséget a kispolgáriasodásra, mások ugyanolyan „lerongyolódottak” maradtak, sőt, még divatos éttermekké alakított kiskocsmáikból is kiszorultak. A táj felszíni formái, a hegyek ásványi összetétele változatlan, de a rusztikus életmód kényelmes tempója örökre kiveszett a „káli élményből”. A helyi mesék, a hit a csodatévő kövekben Alex számára is gyerekkori nosztalgiává fakul. Kolléganője nem is érti, hogy mit jelent ez számára, rövidre is zárja a kérdést: „Tudod, ami bekerül az életmódmagazinokba, annak lőttek.”

Ranolder Tyutyu forgatókönyvében a párbeszédek mesterkéltek, a jelenetek erőltetettek, a recycling esztétika mindent azonos szintre szállít le, amit csak bekebelez. Midcult szeretne lenni, de az abszurd kínos verziójáig („Zs kategória”) jut, ezt jelzi kontrasztként a vendégszövegként felbukkanó Lovasi András-dalszöveg sora is: „Tudom, hogy kell győztesnek lenni, de nincsen hozzá kedvem.” Komoly stílusbravúrnak is felfogható, ahogyan Térey ilyen mennyiségű rossz párbeszédet állít elő, tele közhelyekkel, affektálással, bombaszttal. („És micsoda medencétek van a kert végében! Valamiért ezúttal egy boldog zugba tört be az ellenség.”)

A sorozat második évadának forgatása előtt kerítéssel veszik körül a környék falvait. Az inváziótól való rettegés után klausztrofóbia következik. A főcímzenét szolgáltató zenekar neve Debil Inside… A tágabb összefüggések, az erkölcsi megfontolások, az egyenlőség eszméje kikerül a látókörből. Ez határozza meg az egyéni döntéseket és tetteket is. „A jó hentes vagy a szorgalmas kancelláriaminiszter is ugyanazt hiszi magáról, mint a legutolsó szitkomgyáros.” Mindenki azt képzeli magáról, hogy jól csinálja a dolgát. Az erkölcsi törvényt, a toleranciát lassan már csak a szabadkőművesek veszik komolyan, akik viszont valójában az emberiséget szolgasorba döntő háttérhatalom, egyébként is minimum wannabe zsidók. Térey szatirikus hangnemben jeleníti meg az aktuális tömegmanipulációs narratívákat, az idegengyűlölettől és az antiszemitizmustól az összeesküvés-elméletekig.

A groteszk itt is – ahogyan A Legkisebb Jégkorszakban – hangsúlyos szerepet kap, most a sámánista fundamentalisták helyett a káli marcangolók állnak, ezúttal nem a „valóságban”, hanem egy sorozat együgyű alapötleteként. A történet – a közös szereplők szempontjából – felfogható előzményként is, amely a leendő miniszterelnök, Radák Zoltán hatalomra kerülése idején végződik, aki ekkor még csak rajongója Binder Líviának, a majdani ünnepelt színésznőnek, jelenleg befutóban lévő sztárnak.

A második részben („Trianoni Hamlet”) a Saul fia és a Füst Milán Színház Hamlet-előadása kapcsán állítja párhuzamba hősünk (aki mindkettőben szerepel) a két történelmi traumát: Trianont és a holokausztot. Mindkettő megteremtette a maga kultikus diskurzusát, amelynek a művészetében a képviseleti jelleg, az ügy önmagában is garancia a sikerre, függetlenül az esztétikai színvonaltól. Nem mellékes körülmények ezek, főképp, ha színházi (kulcs)regényként olvassuk a művet. (A regénybeli, erősen átértelmezett Hamlet-rendezés egyrészt utal Eszenyi Enikő Hamletjére, másrészt – nem egyértelmű – paródia-jellege a rendezői színház hatásvadászata és az ideologikus csőlátás ellen egyaránt működhet.) Kár lenne azonban leszűkíteni az értelmezést, a szerepeivel és a szöveg mögött körvonalazódó odaértett szerzővel egyaránt összemosódó, de legalábbis szorosan érintkező narrátor szereplő folyamatos jelen idejű monológja ennél sokkal nyitottabb, beágyazottsága folytán a figyelmet az analógiákra irányító szerkezetet nyújt az olvasónak.

A szöveg finom kidolgozottságát jelzik a diegetikus metaforaként alkalmazott intertextuális-zenei utalások. A szétcsúszott, végül utcai verekedésbe keveredő Alex állapotát a következő mondattal érzékelteti: „A pókember ma este megesz vacsorára, gondoltam.” A Cure együttes karakteres Lullaby című számának nyitósora egyben megidézi a Disintegration album egészének pszichedelikus-depressziós hangulatát – az evokált lemezcím pedig önmagában is jellemzi hősünk lelkiállapotát.

A művészvilág ábrázolása és a korrajz utoljára talán Gerőcs Péter Győztesek köztársaságában találkozott ilyen szerencsésen. Ott szemtanúk által, itt belülről, a saját vallomásos szómenésén keresztül láttatja a regény a középponti karaktert és környezetét. Eközben a direkt vagy áthallásos valóságelemek aktualitásával (migránsok, terroristák, David Bowie halála, a Krím annektálása és a Marton-ügy) szemben Alex színházi élményei és dilemmái – amiként a táj – az idő folyásán túlmutató érvényességgel jelennek meg. Nem egyszerűen reflektál dicstelen társadalmi és kulturális viszonyainkra, teremt is belőle valami ezen túlmutató érvényűt. Térey a regény műfaji keretei között is képes megjeleníteni a művészet és a valóság viszonyára vonatkozó alapvető kérdéseket és válaszlehetőségeket (például: transzcendens távlat, közösségi cél, személyes lényeg) – még ha szükségszerűen hígabb, átlátszóbb anyaggal dolgozik is, mint verses epikájában.