Bevezetés helyett egy rövid anekdota. Az egyik jó barátom mesélt egy történetet még az egyetem első félévében. Negyedikes lehetett a gimnáziumban, amikor József Attilát vették, őt pedig teljesen elkápráztatta a Tiszta szívvel anaforás szerkezetének lendülete, a vers lázadó-tagadó szelleme és ami utána történt: Horger Antal, a szegedi egyetem kényszerű elhagyása – mind tudjuk. Nem csoda hát, hogy ez az igazságtalanság előkerült a családi vacsora egyik témájaként is, amire – kikérve magának a mi koszorús költőnk „érzéki zsenialitását” – a nagypapa igen hevesen reagált. Ő ugyanis gyerekként sok időt töltött Balatonszárszón József Attila nővérének szomszédságában, ahol a költő is vendégeskedett. A nagypapának nem maradt meg róla más, csak az, hogy késő éjszakánként saját verseit üvöltözte kint az udvaron, amitől az egész utca visszhangzott. Csak egy bolondot látott József Attilában, akivel valami nincs rendben, és akire aztán tényleg nem bízná rá a gyerekét az ember.

Darvasi László új Szív Ernő-kötete, a Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba is visszavezet az irodalom nagy története mögött húzódó emberi életek világába Janus Pannoniustól Ady Endrén, Márai Sándoron és Esterházy Péteren át egészen Szív Ernőig. A szerző tárcáiban(?), novelláiban(?) az irodalom mitológiáját használja fel, és olyan újabb – feltételezem, alapos kutatómunkával feltárt, referenciális alapokkal rendelkező – legendákat mesél el, amelyek csak szűkkörű társaságokban, cinkos összekacsintások közepette szoktak elhangzani. A korábbi kötetektől eltérően a Meghívás…-ban a legtöbb szöveg beszélője nem Szív Ernő, hanem az egyes irodalmi alakokhoz köthető, hozzájuk közel álló, vagy az őket éppen csak látásból ismerő személyek, sőt akár tárgyak is. Így láthatjuk Balassi Bálintot az általa megerőszakolt(?) Sommer Jánosné perspektívájából „hőbörgő, szeszes, vacakoló, egy folyvást akadékoskodó, istentelen, lopkodós, törvénytelen költőnek”, vagy Szép Ernőt az Egy kabát kisbeszédében, amint sikertelenül próbál túladni a nála sokkal nagyobb, rajta ormótlanul álló, kiflivel tömött kabáton.

A közvetlenebb megszólalási pozíciókból újrarajzolódnak a magyar irodalom kanonikus alakjainak portréi: Adyból bütykös váteszlump, modern magyarbuborék lesz, aki a címben szereplő Rienzi Mariska elől megfélemlített kisgyermekként menekül; Karinthy és Kosztolányi pedig „utálatos, vihogó férfiakká”, az utca tahó uraivá válnak egy babakocsit toló nő elbeszélésében (Dezső és Frigyes vihog). Félreértés ne essék, a történetek nem dehonesztálók. A szereplők valós irodalmárokkal, művészekkel való megfeleltetését elhalványítja, hogy – ahogy egy közvetlenebb kapcsolatban az lenni szokott – e karakterek legtöbbször csak keresztnevükön jelennek meg. Ugyanakkor a könyv hátuljában található Jegyzetek feloldják a nem is annyira enigmatikus fiktív alakok egy részének valódi kilétét (a közel ötven szöveg csaknem feléhez tartozik jegyzet), ráadásul a gyakran címként is használt női nevek egy-egy szépíróhoz közel álló nőt jelölnek, de hogy a fülszöveget parafrazeáljam: ki hallott már Rienzi Mariskáról vagy Klima Ilonáról? Darvasin és Szív Ernőn kívül bizonyára kevesen.

A szövegek tehát nem fordulnak át valami olcsó művészetismereti kvízzé – a hangsúly nem azon van, hogy az olvasó felismeri-e a különböző irodalmi alakokat; ennél sokkal izgalmasabb az irodalmi élet mítoszainak travesztiajellegű újraírása. A Meghívás… olyan – nem is annyira fiktív – irodalmi és művészeti mezőbe invitál, amelyben előkerülnek azok a kánon által elfeledtetett események és személyiségjegyek, melyek emberivé teszik irodalmunk és kultúránk nagy alakjait. Az Ólomkatonában például az irónia segítségével egyszerre számolódik fel Szendrey Júlia mint forradalmárfeleség képe („Sanyikám, szabadság, szerelem, na de én?”) és kerül új megvilágításba a saját korában hűtlen, Petőfit és a szabadságharcot eláruló – mert újraházasodó – Szendrey-alak: „Hány éves, hát húsz, mint egy kislány, mit gondoltok erről, mit gondol bárki hímre szabott, lógó üstökű, lengő faszú férfi arról, hogy másnak lehet jönni-menni, sétafikálni, túlélni, megegyezni, kompromisszumot kötni, búsongva ordítozni […]?! Neki nem? De miért nem?! Egy gyereklánynak?!”. A pornográf képeket gyűjtő újdonsült férj karaktere pedig csak ráadás.

A kötet első három ciklusa a már említetteken felül több igazán jó szöveget is tartalmaz. Ilyen a Feleségemmel az ágyban, amely a feleség önkielégítését hallgató férj abszurd helyzetét írja le; vagy a Márai öngyilkosságából merítő Fegyverbolti sztori. A Böhm Arankában maga a címszereplő, „a legnagyobb költő”, Karinthy volt felesége beszéli el auschwitzi csevejét egy kíváncsi fiatal lánnyal. A haláltábor csupán fel-felvillanó képekként jelenik meg, a fókusz a két nő kávéházi társalgásán van: „Ez meg milyen barakk? Ilyen repülőgéphangár, óriási, egyszer látott ilyet Stockholmban, de itt mennyi ruha van”. A beszélgetés könnyedsége és a díszletezés, a halál biztos jelenléte közti feszültség zseniális megszerkesztése megrendítő.

Humoruk és rendkívül jó stílusuk ellenére kétlem, hogy néhány kivételtől (mint a Böhm Aranka) eltekintve ugyanilyen hatásfokkal bírnának a szövegek, ha nem létező szépírók és szűkebb ismerősi körük állnának a központban. Mégis, a Meghívás… utolsó, Aktuális kavicsok című ciklusba gyűjtött tárcái – mert ezek azok – túl közel engedik magukhoz a valóságot. Ez nem feltétlenül jelentene problémát: a már említett Ólomkatonában megjelenő férj, Horváth Ádám és az ő „szenvedélye” szintúgy valóság – ezekben a szövegekben azonban Darvasi autobiográfiájának hangsúlyos jelenléte a fikcióból fakadó feszültséget megszünteti. Darvasi, Szív Ernő és e szövegek beszélőjének látványos összemosása közhelyes, naiv, vagy éppen álnaiv (ez a reflexió hiánya miatt eldönthetetlen), rezignált fecsegéssé redukálódik; sajnos még akkor is, amikor egy történetben Ernő a halála előtt álló Pétert látogatja meg a kórházban. „Könyvet akarunk minden személyes buborékból, koccanásból és vértócsából. Könyvet akarunk az idő ellen, lalala”, és csakugyan: ezeknek a szövegeknek többsége nehezen értékelhető másként, mint az idő múlása ellen tett gesztusként. Kérdés persze, hogy mit is kellene elvárni egy tárcakötettől. A műfaj bizonytalansága miatt – hogy szépirodalomnak zsurnalisztika, zsurnalisztikának pedig szépirodalom – nehéz eldönteni, mit bírnak el e szövegek; ezzel pedig a szerző is tisztában van: „Néha hosszan okoskodtam, buta voltam, szépelgő, hogy kihízta magamagát a mondat. Ugribugri lett, kecskebak. Ócskaság. De mondom, a nevem fent.”

Még egyszer tehát: a Meghívás… nem dehonesztálja az irodalmi mezőt, annál inkább demisztifikálja azt. Esendő, gyarló karaktereket találunk, akiknek történetei egy egészen más szinten íródnak újra: allegorikus honfoglalásként. A tárcák(?), novellák(?) lineárisan kapcsolódnak egymáshoz. A 15. század Janus Pannoniusától indulunk, és a 21. századi szépírók világába érkezünk, e szövegeket pedig keretszerkezetet alkotva közrefogja az első ciklus nyitószövege, a Verecke, aprópénz, valamint az utolsó, ciklusokon kívül álló Amikor elmennek a magyarok. A Verecke, aprópénz a honfoglalás kezdetét jelöli, míg az Amikor elmennek a magyarok egy újabb (képletes) elvándorlás és visszatérés forgatagát mutatja be, miközben a kötetben megjelenő irodalmárok (néhol alulstilizáltan) bukkannak elő a haláltánc műfaját idézve: „Petőfi Sándor vagyok, szívemből kiáll a jatagán. Szia, Iluska.” A keretszövegek időben és térben egymástól távol eső fragmentumokat kötnek össze, miközben reflektálnak több, örökké aktuális problémára is, mint a korrupció vagy a kivándorlás. Két szövegpróba: (1) „Bejönnek, és nyomban csalni kezdik az adót. Átírják a címfüzetet, a határidőnaplót, a keresztlevelet. Visszamenőleges hatály, vagy mi”; (2) „Még alaposabban körbenéztem, valóban, üres volt az ország, üresek voltak az iskolák, a templomok, a kórházak, az utak, a családi házak, a sportpályák, de még a kocsmák is. Te jó ég, még a kocsmák is üresek, ennek fele sem tréfa!” Az irodalom új mitológiájának felépítésében nagy szerepe van a korábbi Szív Ernő-kötetekből már ismert Doktor Feketefekete feleségének, aki a beszélő múzsájaként tűnik fel, Szív vállalt feladata pedig, hogy ezt az örökös kormányeltörésben lévő országot és irodalmat megörökítse: „Aztán lefejtette derekáról a kezem, az ujjaim közé csúsztatta a számlát. Ezer év fogyasztása. Fizetni kellene valamit.”

Szív Ernő még mindig képes magával ragadni olvasóját pikírt humorú és a 20. század első felének impresszionista prózastílusát idéző megszólalásmódjával, ugyanakkor megfigyelhető valami – hogy ne is előrelépésnek nevezzük, de – elmozdulás. A Meghívás… a korábbi Szív-kötetektől eltérően eltávolodik a tárcáról való metabeszéd formuláitól. A szövegszervezés, valamint az eddigieknél koherensebb és nagyobb koncepció kivitelezése a novellizálódás felé mutat. Ettől pedig – legalábbis számomra – Szív Ernő izgalmasabb, mint valaha.

(Bélyegkép: Bárka Online; szövegközi: Librarius)