Milbacher Róbert Léleknyavalyák – avagy az öngyilkolás s egyéb elveszejtő szerek természetéről című műve egészen más jellegű, mint a szerző első, Margó-díjas kötete, a Szűz Mária jegyese. Amíg az utóbbi rövid elbeszélésekből felépülő novellafüzér, addig az új kötet szabályosan strukturált – nevezzük elsőre így – történelmi regény.

Különlegességét az adja, hogy a szöveg egy 19. századi krimi rekonstrukciójaként határozza meg magát. Ezt az eleve nem problémamentes állítást bonyolítja tovább a kötet címe (és különösen alcíme), ami sokkal inkább egy korabeli lélektani témájú értekezésre enged következtetni, mint egy detektívregényre. A léleknyavalyák kifejezés a különböző mentális megbetegedések 19. századi megnevezése, az alcím pedig kijelöli, hogy ezek közül is az öngyilkossággal összefüggésbe hozható verziók képezik a könyv témáját.

Az olvasó számára az izgalmak valahol itt kezdődnek: a Léleknyavalyák úgy krimi, hogy közben egyáltalán nem az. Nem történik benne gyilkosság, sőt voltaképpen semmilyen bűntény, a megoldásra váró rejtély pedig sokkal inkább filozófiai, lételméleti természetű, mint kriminológiai.

A regény témája Czakó Zsigmond drámaíró 1847. december 14-én elkövetett öngyilkossága. Az eset irodalmi, politikai és közéleti körökben is nagy visszhangot váltott ki, hiszen Czakó ígéretesen induló pályájának önkezével, ráadásul – igen szokatlan módon – nyilvánosan vetett véget, és „mivel a helyszín egy újság szerkesztősége volt, hivatásszerűen az írással és az olvasók tájékoztatásával foglalkozó személyek voltak jelen az öngyilkosságnál. Éppen ezért Czakó halála – megdöbbentő és magyarázat nélkül maradt körülményei miatt – automatikusan és azonnal előhívhatta a halál tényét szöveggé szervező igyekezetet; más szóval, gesztusként szinte azonnal az irodalom részévé avatódott” (Szilágyi Márton: „sötét halálával az öngyilkolásnak…” [Czakó Zsigmond halála], Irodalomtörténet, 2005/1, 20.). Sokan, sokféleképpen igyekeztek magyarázni Czakó tettét: számtalan kortárs író, újságíró, kritikus szólalt meg az ügyben, mindenki kicsit a maga igénye, érdeke szerint bemutatva a végzetes tettet és annak okait. Ebbe a „médiaszenzációba” illeszti be Milbacher is a maga regényét: a Léleknyavalyák utószavának állítása szerint ugyanis a mű a Kisfaludy Társaság által kiírt pályázatra beküldött szöveg kézirata, melynek szerzője ismeretlen. (Külön gyöngyszem az Utószóban az a humoros felvetés, hogy esetleg Falk Miksa lehet a szerző, mely feltevést az is erősíti, hogy Falkot sokan a Columbót alakító Peter Falk rokonaként tartják számon.)

A regény nem is igazán Czakó tettére fókuszál, sokkal inkább a főszereplő, Hummel József nyugalmazott városi alkapitány egyszemélyes drámáját mutatja be. Hummel a mű elején véletlenül belebotlik Csengery Antal nevébe – a politikus, közírő pisztolyával lőtte főbe magát Czakó a Pesti Hírlap szerkesztőségében –, és ezzel felidéződik benne egy néhány évvel korábban folytatott nyomozás. Az emlék és a sejtelem, hogy az eljárás során nem volt pontos annak idején, annyira felzaklatja az alkapitányt, hogy újra megnyitja a lezárt aktát és felveszi a nyomozás szálait. Ez a klasszikus krimikezdés (a békésen olvasgató nyugalmazott detektív újságolvasás közben váratlan hírt kap és ez az események egész láncolatát indítja el) valódi bűnügyi történetet ígér az olvasónak. A dolog pikantériája, hogy Hummel viszonylag hamar meggyőződik arról, hogy valóban öngyilkosság történt, és nem érdemes gyilkos után kutatni. Az olvasó azonban eközben már érzékelheti, hogy itt valami egészen másról van szó: Milbacher nagyon finoman, szépen építi fel főszereplőjének megingását, elbizonytalanodását saját eddig biztosnak hitt világában. Hummel a regényben a józan, végletekig racionális, mindent tudományos alapon szemlélő embertípust testesíti meg, élesen szembeállítva az elhunyt Czakó által képviselt romantikus zsenivel, aki észérvek helyett az érzelmeire hallgat, hagyja magát kiszakítani (sőt, kiszakítja önmagát) az élet jól leírható kauzális láncolatából. Hummel karaktere óvatosan egyensúlyozik a kicsit bogaras, nem kicsit mániákus, módszereihez, rendszeréhez szigorúan ragaszkodó detektív alakjának előképei és azok paródiája között. Egész életét szigorú rend szerint éli, szó szerint szinte minden lépését átgondolja, előre eltervezi, biológiai, orvosi, lélektani szempontból tanulmányozza, mérlegeli a körülötte történő legkisebb eseményeket is. Hazáját szerető, ugyanakkor a hatalomhoz lojális ember, aki rosszalló értetlenséggel tekint a ’40-es évek túlfűtött fiataljaira és a nyomukban kibontakozó eseményekre.

A Czakó-ügy újbóli áttanulmányozása Hummel számára voltaképpen belső utazás, ami egyre veszélyesebb és ingoványosabb talajra vezeti az alkapitányt. Önmagában a tény, hogy a nyomozás során alapvető hibákat vétett (rosszul adta meg az áldozat korát, születésének helyét, Csengery Antal helyett Csengery Pált nevezte meg a jelentésben stb.), reflexióra kényszeríti saját, tökéletesnek hitt módszerével kapcsolatban. A dolog hamar odáig fajul, hogy Hummel – aki saját bevallása szerint is tudatosan kerüli az olyan helyzeteket, amelyek kibillenthetik lelki egyensúlyából – a könyvtárban találja magát: úgy dönt, hogy elolvassa Czakó megjelent drámáit, abban a reményben, hogy így közelebb juthat az öngyilkosság megértéséhez.

Így szorul sarokba Hummel, akit saját jól felépített módszere ejt csapdába: nem hagyhatja félbe a nyomozást, kénytelen elmerészkedni az eddig kínosan került, veszélyes terepre, a szépirodalom világába. Végigolvassa Czakó három legismertebb drámáját, a Kalmár és tengerészt, a Végrendeletet és a Leonát. Szinte mindegyikben talál olyan pontot, ami eddigi nézetei felülbírálására, újragondolására kényszeríti.

A Léleknyavalyák felépítését az alkapitány olvasmányélményei határozzák meg. Aki kicsit is ismeri Milbacher irodalomtörténészi munkásságát, az könnyen ráismerhet azokra a témákra, amelyeknek a szerző avatott kutatója is. Czakó drámáinak értelmezése, a melankolikus-szangvinikus személyiségtípusok vagy Kovách Lajos 1842-ben megjelent Értekezés az öngyilkosságról című disszertációjának bemutatása – mind élvezetes, ráadásul Hummel nézőpontjából adódóan olykor humoros vetületű, értékes elemzések lehetőségeit villantják fel. Az egyik legizgalmasabb példa erre talán Czakó arcképének fiziognómiai elemzése, melynek során felmerül az – az olvasó számára igen humoros – felvetés is, hogy a drámaíró a szakállával igyekezhetett leplezni erőszakos természetét.

Ezeken az olvasmányokon keresztül bomlik ki a regény tágabb értelemben vett témája: az életet racionális alapon, ok-okozati összefüggések mentén vizsgáló „klasszikus” világfelfogás és az ehhez képest irracionális, kaotikus „romantikus” világkép ütközése. A főszereplő a mű végén azzal kénytelen szembesülni, hogy nincs átfogó világkép, nincs minden helyzetben működő válasz, stratégia, hogy nem lehet egyben tartani a világot a legszigorúbban betartott szabályokkal sem.

Ezt a regény cselekményén, vagyis a bűnügyi történeten jóval túlmutató problémát Milbacher nagyon finom jelzésekkel, elsősorban jól elhelyezett textuális anakronizmusokkal tágítja ki időben, egészen napjainkig. Erre jó példa lehet a „besúgók és provocátorok” emlegetése vagy egy diszkrét Tóth Árpád-utalás („a lélek balga fényűzése”). A legszebb példa talán mégis a regény nyitófejezete, ami a forradalom utáni Magyarországon eluralkodó reménytelen, belenyugvó némaságot jeleníti meg, a „honfivér” kifejezéssel megidézve A walesi bárdok nyitóképét.

A Léleknyavalyák azért kitűnő olvasmány, mert nagyon sok szinten tudja megszólítani az olvasót. A látszólagos történettelenség ellenére izgalmas, a fejezetek cliffhanger-szerű lezárása miatt végig feszült hangulatú krimi, ami olyan filozófiai problémákra keres választ, mint az idő természete vagy a világ megismerhetősége. Milbachert láthatóan nem hagyta el a Szűz Mária jegyeséből ismert mesélőkedve: a Léleknyavalyák a nehéz, archaizáló nyelvhasználat ellenére is olvastatja magát, akár detektívregényként, akár az öngyilkosságról szóló értekezésként, akár lételméleti kérdéseket feszegető belső monológként olvassuk.

(Fotó: Posztós János)