A bensőségesen mitologizáló versbeszéd a biologikum és a kozmológia kódjait olvassa egymásba Deres Kornélia (1987) Bábhasadás című kötetében (mint többeknél kortárs fiatal lírában; lásd például: „Zsírkrétával rajzolok neked / egy életnagyságú galaxist” – Dékány Dávid: Aszimmetria). Közben nagy kedvvel s finom ízléssel lebegteti a kérdést: mi minek a metaforája, a jelentések iránya merről merre ered (s árad).

Éjszakai kontinensek

Mikor álmos vagy, jobban szeretsz. Ilyenkor
bolygók fordulnak fejedben, tam-tam dobok
ritmusára. A légköri súrlódás miatt néha tűzvirág
nyílik, szirmai véresek. Így húzunk az éjszakába
bele. Az idegpályák közben elsimulnak, mert jó,
hogy a valóság esténként letagadható. Ezen kívül
minden más mérgez. Reggelre térképes a tested,
rajta lenyomatok, kacskaringós, csipkézett partok.
Átszelik misztikus, éjszakai kontinensek. Mikor
álmos vagy, jobban szeretlek.

(In: D. K.: Bábhasadás, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017, 14.)

A létérzékelés misztikus álomi zónájában járunk („a valóság esténként letagadható”). Ahol a test poétikává, az eszmélet mitológiává válik.

A tíz szabadverses sor prózának mutatja magát, de költői energiákban dúskál. Ezért a keretes szerkezet, a belső rímek s a gazdag képi világ szavatol.

A „jobban szeretsz” élményétől a „jobban szeretlek” belátásáig ível a szöveg; ebben a furcsán többértelmű „Így húzunk az éjszakába / bele” alászállástoposza is döntő szerepet játszik.

A test mikrokozmoszába zárt metauniverzum archaikus-atavisztikus erőket rejt („tam-tam dobok”); a bőrre írt éjszaka („Reggelre térképes a tested…”) egy új teremtés misztériumáról ad hírt – egyszersmind a létbeli tájékozódás lehetőségét adja a beszélő kezébe.

A vers éjszakai kontinenseit a befogadó olvassa életre, lakja be; így válik térképpé a szöveg maga is, a misztikus együttlét útirányaival teljessé.

Mikor szeretünk, nem félünk magunktól. Mikor olvasunk, egymástól sem.