Idén a versenyprogramban vajdasági, erdélyi és felvidéki előadások vettek részt, miközben esténként a Bagolyvár szabadtéri színpadán habkönnyű magyarországi színházi és zenés produkciók szórakoztatták a nagyközönséget. A versenyben részt vevő előadások közül volt, amit már a POSzT-ról ismerhettünk: a Borisz Davidovics síremléke című letisztult képi világú, rövid jelenetekből összeálló, ízig-vérig posztmodern Danilo Kiš-adaptáció az Újvidéki Színházból, amely Kisvárdán el is nyerte a legjobb előadásért járó díjat, illetve a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház erős karikatúrákkal és nagyon rózsaszín díszlettel dolgozó, kiváló Hedda Gablere. A Heddát alakító Varga Andreát választották a legjobb női főszereplőnek. Mindkét előadásról olvashatnak a Jelenkor Online idei POSzT-tudósításaiban.

Kritikusként kétféleképpen vehetünk részt a kisvárdai fesztiválon: vagy végig maradunk felkért, állandó hozzászólóként, vagy odalátogatunk három napra vendégként. Jelen írás szerzője az utóbbiak közé tartozik, így meglátásai nem feltétlenül a rendezvény egészére vonatkoznak.

Kisvárda ezekre a napokra egészen varázslatos hellyé válik, ahol különböző országokból jött emberek mind ugyanazokon a nyelveken: magyarul, illetve a művészet nyelvén kommunikálnak. Izgalmas megfigyelni, miként lép kölcsönhatásba egy adott ország kultúrája és aktuális színházi irányzatai az ottani magyar nyelvű színjátszással, illetve hogy ezek hogyan hatnak vissza a magyarországi színházi gyakorlatra, vagy olykor egymáséra. A Magyar Színházak Fesztiválja tökéletes terep, hogy ezeket a tendenciákat ne csupán megfigyeljük, de meg is vitassuk egymással – alkotók, kritikusok és különböző korosztályokat képviselő nézők közreműködésével. A többnyire gyümölcsöző, és csak néha udvariaskodó szakmai beszélgetések mellett egy másik, egészen valószerűtlennek tűnő fórum is jelen van ezen a fesztiválon: A kisvárdai lapok című alkalmi napilap, amely egy-egy rövid éjszaka leforgása alatt készül el, tehát minden reggel kezünkbe vehetjük az előző este látott előadásokról szóló kritikákat, fotókat és interjúkat tartalmazó, az aznapi programkínálatot is felsoroló lapszámot, amelyet fáradhatatlan színikritikusok és éjjeli szerkesztők (idén Ungvári Judit) varázsolnak elő.

A fesztivál legemlékezetesebb pillanata a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Hajnali 4 című előadása volt, melyet a bosnyák Selma Spahić rendezett a lengyel Wisława Szymborska verseinek felhasználásával. Nem meglepő, hogy őket illette a fesztivál „Legizgalmasabb Színházi Kísérletének díja” a szakmai zsűri döntése alapján. Nagy veszélye a költeményalapú színházi produkcióknak, hogy kultikussá, giccsessé vagy egyhangúvá válhatnak. A Hajnali 4 messzire elkerülte ezeket a csapdákat. Selma Spahić rendezése Szymborska költészetének értő, kreatív, mély olvasatán alapul. A költőnő írásainak központjaként ez a feldolgozás a hétköznapi tárgyak, cselekvések és természeti jelenségek ábrázolását ragadja meg az ártatlan objektivitáshoz a lehető legközelebb kerülő nézőpontból. Ebbe vezet be a nyitójelenetek egyike, melyben a négy színész (Béres Márta, Nagyabonyi Emese, Kucsov Borisz és Mikes Imre Elek) félig asztronautának, félig angyalnak, de mindenképpen valamiféle Földtől távoli lénynek öltözve próbál megfejteni egy pattogatott kukoricához tartozó használati útmutatót. Az előadás különböző részei olyan általános témák köré szerveződnek, mint: nyelv, élet, szerelem, természet, halál, mely fogalmakat, akárcsak az elhangzó versek nagy részét a háttérben lévő kivetítőn olvashatjuk. A Hajnali 4-ben különböző nyelvek (magyar, szerb lengyel), audiovizuális eszközök (a falról a plafonra ugráló kivetített fotók, tökéletesen eltalált zenék), fizikai színházi elemek (akrobatikus mozdulatok, kontakttánc, megfeszülő, szeretkező, meztelen testek), változatos tárgyak (macska-maszkok, csészék, Vermeer-ihlette tejeskancsó, farönkök) és a jó érzékkel összeválogatott Szymborska-versek teljesen organikusan fonódtak egymásba, mindig elkerülve az elhangzó szövegek puszta képi illusztrálását. A négy színész kifogástalan játékának sikerült olyan műalkotást létrehoznia, amelyben egy fával a színpad közepén percekig szeretkező színésznő látványa nem válik sem nevetségessé, sem obszcénné, sem kellemetlenné. Ilyen élményekért kétségtelenül megéri Kisvárdánál még sokkal messzebbre is elmenni.