A nagyra tartott Danilo Kiš szerint az elbeszélés művészete minden bizonnyal két korszakra osztható: a Borges előttire és a Borges utánira. És bár Danilo Kiš számára ennyire fontos Maestro Borges – nyilván amiatt, amit ma már rég posztmodernnek ismer az irodalomtudomány –, maga a tanítvány, Danilo sosem értette meg, hogy lehet az, hogy a Nagy Tanár, amikor a bűn kérdésével foglalkozik, legszívesebben Buenos Aires peremvárosának apró kis zsebmetszőit és stricijeit vagy a pampa betyárjait veszi elő. Közben eszébe sem jut Hitler vagy Sztálin, akiknek elképesztő bűnlajstroma valósággal rögeszméjévé vált neki, Danilo Kišnek, akiről egyébként mostanában sok szó esett februári születésnapja alkalmából. Nem kevésbé a saját maga által valahol legfontosabb művének nevezett Anatómiai lecke című óriási vitairata kapcsán, amely negyven évvel ezelőtt jelent meg. Ma mit tudunk róla? Azon kívül esetleg, hogy itt Újvidéken a közelmúltban vitte színre Urbán András rendező a Szerb Nemzeti Színházban. (Felettébb érdekes ötlet!)

Ezzel kapcsolatban merült fel a szerb kulturális minisztérium egyik körkérdésének eredménye az itteni sajtóban, nem az előadásról van szó, hogy csupán minden harmadik megkérdezett hallott Danilo Kišről. – Hát, ehhez csak annyit tudnék hozzáfűzni, hogy ez még nagyon szép. Kérdezd a lakosságot Pest kellős közepén, mondjuk, Nádas Péterről. (Nádasról épp, mert Esterházyt posztumusz is segíti a grófi neve.) Első labdára érkezne a Markos–Nádas komédiás kettős, aztán egyéb, utána csak nagy sokára esne le esetleg a sokadiknál a tantusz. Nemes egyszerűséggel szólva: erre nyugodtan mérget vehetsz.

Annak viszont jövőre húsz éve lesz, hogy Radics Viktóriával és Varga Piroskával – jókora késéssel ugyan, de jobb, mint soha alapon – lefordítottuk az Anatómiai leckét. (Eredetijében: Čas anatomije, magyarul a Palatinus jelentette meg.) Emlékszem, írtam is róla, hogy sokáig vártam valamiféle reagálást rá, azonban eggyel sem találkoztam. Érdeklődtem, hallott-e valaki róla? Volt, aki Philip Roth hasonló című kötetével tévesztette össze a „jól értesült” irodalmi körökben. Legtöbben nem is hallottak felőle semmit, bár a szerző nevét azért ismerték, és ma is ismerik a szakberkekben. Tudják Kišt, aki évekkel a magyarra lefordított Čas anatomije megjelenése előtt beleírta magát a Holtak enciklopédiájába, azóta ott található. És akkor most nem tudom, hol folytassam. Beszéljek-e – mennyit még ily borúlátón? – arról a rég lezajlott belgrádi irodalmi afférről, amely az Anatómiai lecke megírását eredményezte, vagy rögtön vágjak a közepébe, hiszen alighogy elkezdeném, biztosan csöngetnek. A Leckében felidézett, a szöveghez társuló rembrandti Tulp professzor úr elteszi szikéjét.

Dióhéjban annyit az afférről az irodalom egyik intrikus kérdését, az eredetiséget illetően, hogy a hetvenes években a Borisz Davidovics síremléke meg más művek szerzőjére – a „francia lovagrend” későbbi eminens tagjára – belgrádi rosszakarói megpróbálták rásütni, hogy plagizál. Levéltárakból, sőt írótársaktól ellopott történetekről beszéltek, hovatovább Kiš egész életművéről mint amolyan elkötött lóról értekeztek. Felbolydult a csársi: a mi Danilónk közönséges lókötő! Igaz, nem is egészen a miénk, hát annál inkább! – célozgattak itt Kis Dániel magyar zsidó származására. Akkoriban egyre erősödő nacionalista szelek fújdogáltak, amelyek aztán teljesen kiszabadultak a balkáni, Tito kezében eladdig majdnem hermetikusan záró szelencéből, derekasan hozzájárulva mindahhoz, ami a kilencvenes években elképesztő rémségében ki is bontakozott, és amire Magyarországon másokkal együtt Konrád György igyekezett – könyv formájában – magyarázattal szolgálni.

Elég az hozzá, hogy mire a dolgok agyalágyult katarzisuk szakaszába jutottak, recsegtek a hegyek, és a tenger is egy szép napon más országra ébredt, Danilo Kiš már távozott azzal az utolsó vonattal, amely mindig üresen jön vissza. Belgrádban csak a virágokat taposhatták a hantján. Az utolsó jugoszláv íróén, aminek jómagát tartotta, és aminek festő barátja, Radomir Reljić is nevezte, mondván, hogy a belgrádi irodalmi-rendőri alvilágot sértette Danilónak a „planetáris” kommunizmus ellen irányuló kritikája. Így aztán a kritika „kritikájának” a kritikája valójában a válaszul született Anatómiai lecke, amelyet szerzője részben kidühöngött magából, mégpedig azzal a vérmérséklettel, amelynek köszönhetően egyszer szó szerint homlok- és ökölharcba keveredett valamelyik ellenfelével a Belgrádi Könyvvásáron (Kiš lefejelte az illetőt), másrészt viszont az ész higgadtabb magasságából papírra vetette mindazt, amit az irodalomról gondol.

Úgy tudom, hogy Franciaországban a Lecke egész szép sikert aratott, Magyarországon meg célt tévesztve elsüvített valahová. Teljesen „áptudejt” módon fejezve ki magam: nem detonált. Kár, mondhatni, mert Eörsi István utószavával, nem utolsósorban a szöveggondozó Radics Viktória jegyzeteivel nem sok értelmezhetetlen pontja maradt Danilo Kiš legnagyobb lélegzetű munkájának. Talán azért is, mert az egész élet csak pár alapmotívum végtelen variációja – egyszerűsíthető Borges. Pár alapmetafora, az irodalom pedig maga az élet. Nem?

Ennyi elég is itt az Anatómiai leckéről, amely számtalan próféciát tartalmaz, ugyanakkor amolyan temperamentumos close reading. Szoros olvasás, több következtetéssel, Danilo Kiš ars poeticájával. Vélem hát, hogy a nacionalizmus leleplezésén, karikírozásán és egyebeken túl – túl a belgrádi affér szomorú szerkezetén – az Anatómiai lecke ott a legérdekesebb, ahol egy ilyen formátumú író, mint a szóban forgó, elmondja véleményét a különféle írói technikákról és praktikákról, különös tekintettel a metafizika labirintusába keveredett, a tükrök birodalmába vakult nagy argentin – meghaladni való – példaképre: Jorge Luis Borgesre. És amiben még mindig ugyancsak rendkívül aktuális ez a mű, az az úgynevezett darmolatovi „tökös irodalom-birodalom” bírálata, az irodalmi hatalomé, amelyben még mindig többnyire a begyepesedett férfi nézetek az uralkodók. Különös tekintettel, persze, a Balkánra. Ám ez egy akkora téma, amely meghaladja e kis írás szerény kereteit.