Horváth Csaba rendező két előadással is szerepelt az idei POSzT-versenyprogramban, a Halál Thébában című Fosse-dráma mellett a Vaterlandot állította színpadra a Forte Társulattal. A szövegtestet Thomas Bernhard művei, Az olasz férfi, illetve a Kioltás és a Megzavarodás című kötetek, valamint a Heldenplatz című dráma felhasználásával készítette Rácz Attila dramaturg. A központi mű Az olasz férfi, melyben a tiroli földbirtokos öngyilkos lesz, fia pedig a temetésre érkezik vissza szülőházába, visszaemlékezik és narrátorként mesél a birtokról, családról és az őket övező súlyos titkokról és bűnökről, melyektől undorodik, és melyekért megveti a holtakat és még élőket is. A rendezés fő nehézségét az adja, hogy a korábbi Forte-darabokkal (mint A nagy füzet, a Toldi, az Irtás vagy A te országod) ellentétben itt nem domináns a cselekmény, szinte nincs is, így Horváth Csaba markáns fizikai színházi nyelve nem kapcsolódhat egy sűrű eseménysorhoz. Dialógusok sincsenek, nagyrészt csak a főhős monológját halljuk, a mozgásszínházi elemek fő szerepe a zene támogatásával együtt az atmoszférateremtés. A színpad képe letisztult, egy dekonstruált üvegház, fémváz, melynek éles elemeiből akár egy Dávid-csillag is kirakható lenne. Alatta csonthalom, a kifőzött, fehér marhalapockák az előadás legfontosabb kellékei. Kissé lassú az indulás, de mikor „életre kelnek a csontok”, ütőhangszerként ritmust adva a motívumaiban is repetitív monológoknak, erőre kap az előadás is. A nagyszerű társulati összhangból kitűnik Földeáki Nóra a náci érzelmű anya szerepében, aki remek jódli-szólóival teremt egyszerre groteszk és abszurd hangulatot. A csontok folyamatos átlényegülése, sokrétű használata magával ragadó: a ritmushangszereken túl hol angyalszárnyak a temetésen, vagy keresztet formáznak a halott apán, máskor állatokat jelenítenek meg, állandó jelenlétük uralja a teret, ahogy a múlt bűnei a főhős lelkiismeretét. Az előadás végére szövegszinten is felszínre kerülnek a birtokon eltemetett halottak csontvázai, az üvegházba menekvő, ott csapdába eső lengyeleké. A fiú végül a múlt maradékának felszámolása mellett dönt, ezzel együtt pedig az üvegház torzóját is lebontják, eltakarítják a családi és társadalmi bűnök nyomait, de a csontmező ott marad örök mementó gyanánt.

A Forte Társulat előadása

A POSzT egyik legtöbbet díjazott rendezője, Mohácsi János habkönnyed rom-kommal, az Illatszertárral került be az idei versenyprogramba. László Miklós nemzetközi sikernek is örvendő, a 30-as években játszódó drámáját a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház társulatának előadásában láthatta a pécsi közönség. Mohácsi János közel két évtized után tért vissza Nyíregyházára, jellegzetes, visszatérő gegjei, kis kiszólásai megjelennek a darabban, érződik kiváló színészvezetése, de maga az előadás nem modernizált, és nem akar többet, mint elmesélni egy szép szerelmi mesét. Az Illatszertár iskolapéldája annak, hogyan lehet igényes szórakoztató darabot készíteni – az pedig, hogy a szórakoztató színház is képviseltesse magát a versenyprogramban, a válogatók tudatos döntése volt, így került a programba a kecskeméti Csárdáskirálynő is. A két előadásban közös a fő- és mellékszerepekben nyújtott kiváló színészi játék, a dinamizmus, a Csárdáskirálynő harsánysága után viszont az Illatszertárral egy sokkal finomabb, szubtilisabb, nagyon romantikus darabot kapunk. A gyönyörű, békebeli drogéria díszlete kidolgozott, a háttérben a Váci utca részlete látszik a kirakat mögött, csillámló hópelyhek hullanak, fehér karácsony készül. Hammerschmidt úr szerepében Horváth László Attila remekel, a szerelmespár történetéről a fókusz az ő sorsának alakulására helyeződik. Megcsalásával a fennálló világ rendje felbomlik, de ez a dráma nem engedi meg, hogy a tragédiák beteljesüljenek, ezért fokozatosan vissza is áll a rend, teljes lesz a happy end: a kirúgott kollégának újra lesz állása, ráadásul a szerelmet is megtalálja, Hammerschmidt úr megbocsát és visszatér feleségéhez, a csábító pedig elnyeri méltó büntetését. Lélekmelengető kis semmiség az egész.

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadása

A III. Richárd címszerepe a legtöbb férfi színész számára szerepálom, Alföldi Róbertet pedig évek óta nem láthatta a közönség igazán súlyos, drámai szerepben, így most a világhírű Andrei Şerban rendező kiváló színészvezetésével a főszereplő él is a lehetőséggel, és nehezen felejthető, virtuóz alakításával viszi (púpos) hátán az előadást, uralja a teret az első pillanattól egészen vesztéig, sőt még azután is. III. Richárd karaktere itt nincs puhítva, nem próbálják szelídíteni, halkítani ördögi figuráját, mely meglátva a hatalmi rést tör a trónra, önmagát is meglepő eredményességgel és gyors sikerrel. A harsány, expresszív játékmódhoz kiválóan illeszkedik a rikító, vegyi anyagokat vagy mérgező állatokat idéző, figyelmeztető sárga játéktér (Menczel Róbert munkája), benne egy keskeny, a veszélyt jelző felfestéssel csigalépcső, mely összeköti a felső hidat az alsó játéktérrel. A villózó ledsorok és a stroboszkóp (világítás: Baumgartner Sándor) aláhúzzák a már említett expresszivitást.

A trónra jutás eszköze Richárd/Gloster kezében a színészet, előre látni a történéseket, belelátni a fejekbe és manipulálni az érzelmeket. Ennek egyik csúcsa az előadásban Lady Anna elcsábításának jelenete, Anna (Sodró Eliza) nem törékeny áldozat, s a tömegeknek szóló, hangos gyászát bármikor lecseréli a hatalomra – Gloster méltó párja. A színészet és manipuláció viszont csak a hatalomra jutásig tart, Richárd ekkor leveti kígyóbőrét, parókáját, és magányosabb, mint valaha, hiszen terve, stratégiája a csúcsra törésig tartott, innen már csak lefelé vezet az út. A drámára kevésbé jellemző módon itt nagy hangsúlyt kapnak a női szereplők a remek alakításoknak köszönhetően. László Zsolt jutalomjátékot kap Margit szerepében, boszorkányként jelenik meg, átkai rémisztően szólanak, nem egy síkon létezik a többi szereplővel. Kováts Adél Erzsébetje igazi politikus nagyasszony, szintén a hatalom szerelmese – a darab kiemelkedő zárlata, hogy miután katonaként végzett Richárddal, a győztes Richmond grófjának monológját ő mondja el a népnek a békéről és összefogásról. Nem hiszünk neki, nem lesz itt már béke soha. A III. Richárd talán az egész POSzT legnagyobb közönségsikere, negyed órás taps kíséri az előadást és a városból nemrég kitiltott Alföldi Róbertet, aki valóban parádésat alakított a főszerepben.

A Radnóti Színház előadása

A POSzT fődíját elnyerő kolozsvári előadás, a Rosmersholm ellentétes nézői reakciókat váltott ki, a nézők fele feladta az előadást a szünetben. Az itthon megszokott, realista ábrázolásmódtól távolabb álló játékmód vízválasztó: nem véletlenül írják a válogatók, hogy „elképzelhetetlennek tartják, hogy mondjuk, Szolnok vagy Eger, de még akár a színházilag előneveltebb Nyíregyháza közönsége türelmesen végignézne egy Alice-hoz vagy Rosmersholmhoz hasonló előadást”. A kijelentésben van egy nagy adag rosszízű vidékizés, de tény, hogy az elementáris erejű, csodálatos Ibsen-adaptáció befogadása nem zökkenőmentes és a visszhangok is szélsőségesek, a teljes katarzistól a totális értetlenségig terjed a nézői reakciók skálája, aminek okairól érdemes lenne szakmai párbeszédet folytatni egy olyan fesztivál keretein belül, mint a POSzT.