Münchenben a Franz-Joseph-Straße és a Habsburgerplatz sarkán, nem messze a városnyi méretű Englischer Gartentől áll egy nem túl feltűnő épület, amelynek alagsori helységeiben működik a Karl Amadeus Hartmann-Gesellschaft. A társaság célja Karl Amadeus Hartmann, a 20. századi német zeneszerzés és zenei élet fontos alakja életművének és hagyatékának gondozása mellett az, hogy – továbbörökítve Hartmann szellemiségét – kortárs zeneszerzőknek biztosítson koncerthelyszínt, és összehozza őket a kortárs zenét magas színvonalon művelő előadókkal. A hartmann21 rendezvénysorozat második hangversenyén, június 5-én a mai európai zenére életművükkel jelentős hatást gyakorló szerzők – Helmut Lachenmann és Eötvös Péter – darabjai mellett két olyan fiatal szerző – Balogh Máté, valamint a svéd származású, de Münchenben működő Henrik Ajax – egy-egy művét is bemutatták, akik zenéjükben valamelyest kapcsolódnak a fenti szerzőkhöz.

Helmut Lachenmann (fotó: Lebrecht Music and Arts)

A koncert első felében megszólaló darabok – ide értve Balogh Máté szünet után játszott darabját is – nyelv, hangzásélmény és hangadás viszonyát tematizálták. Lachenmann TemA című, 1968-ban született darabja lehet az értelmezés origója. A fuvolára, csellóra és énekhangra (előadók sorrendben: Serena Aimo, Hans-Henning Ginzel és Salome Kammer) írt mű a lehetséges megszólalásmódok és technikák széles tárházát vonultatja fel, beleértve számos zörejhangot a hangszereken, az énekes pedig szinte végig nem nyelvi jeleket és nem is zenei hangzásokat, hanem a legkülönfélébb módokon artikulált hangokat, nyögéseket, hümmögéseket, sóhajtásokat ad ki magából. A hangszeren játszott hanghatások sokszor az énekest utánozzák, keretezik, felerősítik. Az egész darab tulajdonképpen azt a küzdelmet mutatja be – a speciális hangzások előállítása amúgy is nagy technikai nehézséget jelent a zenészeknek –, hogy hogyan lehet megtörni a nyelv sematizmusát, a bevett jelentések és nyelvhasználatok uralmát, és hogyan lehet megszüntetni a kommunikáció elidegenítettségét. Az énekes által utánzott fulladás vagy a néma gesztusok is a sémák mögötti hiányt, a személyiség elnyomását jelentik. De mihelyt valamelyik hangszer átveszi ezeket a nyelv töredékeiből felépülő hangzásokat, megszűnik a nyelvhez kötöttségük, sokkal személyesebbé, érzékibbé válnak, új zenei anyag jön létre a nyelv romjain. A darab előadása egyébként magas színvonalú volt, a három zenész tökéletes összjátéka, együtt rezdülése össze tudta fogni a rendkívül széttartó zenei szövetet, ami nélkül aligha jöhetett volna létre a fent leírt metamorfózis.

Henrik Ajax (fotó: Wikimedia Commons)

Az első rész többi darabja ennek az eljárásnak egy-egy elemét veszi át. Henrik Ajax Sparkling Shiverings című, fuvolára és zongorára írt darabjának ősbemutatóját hallhatta a közönség. Ez Lachenmannéhoz képest jóval hagyományosabb struktúrájú, ritmikai és harmóniai felépítésű. A szinkópált, eltolt ritmusok a jazz-zel rokonítják a művet (Ajax egyébként játszik jazz együttesekben), és a jó érzékkel felépített tempóbeli váltakozások lendületessé teszik a mű építkezését. Főként a lassú részekben találkozhatunk néhány hagyományostól eltérő játéktechnikával, ezek közül az a visszatérő motívum különösen érdekes, amikor a fuvolista folyamatos levegőadagolás mellett hol megszólaltat hangot, hol csak átfújja a levegőt a hangszeren, hol a kettő közötti, igencsak levegős hangot ad ki. Lachenmann darabjában sokkal inkább, de már itt is látványos: amikor a hagyományos zenei hangokon túl – a technikai repertoár kibővítésével – különféle zörejek, speciálisabb hangzások is a zenei struktúra elemévé válnak, akkor rövidesen minden hang jelentős lesz: a levegővételé, a mozdulatoké, a billentyűk kattogásáé is, de ugyanúgy részt vesz a zenei anyag megszervezésében az is, ha nincs hang. Mert az sok esetben már nem hagyományos értelemben vett szünet (amikor a zenész nem csinál semmit, vagy rákészül a szünet utáni hangokra), hanem tevékeny csend, amit sokszor erőfeszítés, mozdulat is kísér. Az előadás jól követte a darab lendületét, a hangszeresek a különféle hangszínek, a hangerő és a játékmód érzékeny és széles skálát felölelő váltogatásával tették izgalmassá az interpretációt. A művet Serena Aimo és Henry Bonamy mutatta be.

Eötvös Péternek a koncert első felében játszott műve, az igen gyakran műsorra tűzött Two Poems to Polly (1998) bár egy csellistára van írva, de a csellistának kell elővezetni a szöveget is, amely ritmikailag és hanglejtésben is megkomponált, szoros egységet alkot a hangszeres szólammal. Tehát a szavalás itt a zenei folyamat részévé válik. A szöveg Lady Sarashina (nevét a Sarashina-naplónak nevezett útirajzáról kapta, eredeti neve ismeretlen) 11. századi japán szerző verseiből áll össze. Bár itt a nyelv mint olyan nem lesz a probléma része, de hasonló egységbe forr emberi hang és hangszeres zene, mint Lachenmann-nál. Különösen érvényes volt ez Ginzel teátrális és kifejező csellójátékára, ahol a hangszeren játszott szólam pontosan ugyanazt a borzongást és sejtelmességet fejezte ki, mint beszéde is: ne feledjük, hogy a szövegben egy halott szerelmesét váró ember kerül dialógusba a túlvilági hanggal.

Balogh Máté (fotó: Végső Zoltán)

Balogh Máté Kipling’s Speech című darabja, melynek szintén ősbemutatója hangzott el, látszólag hasonló eljárást követ. De csak látszólag. Eötvös tulajdonképpen egy nagyon régi hagyományt folytat: verseket zenésít meg. Végeredményben Baloghnál is egy megzenésített költeményt hallunk, az énekszólam hasonlóan ritmizált, énekbeszédszerű, egybekomponált a hangszeres szólamokkal. Viszont Balogh nem egyszerűen Kipling If című versét dolgozza fel. Alapanyaga a vers Kipling általi előadása, tehát nem a szöveget, hanem a beszédet dolgozza fel. A darab nem a szöveg jelentéséből, hanem az elmondás akusztikai élményéből indul ki, amely már maga is meglehetősen zenei. De a hangzó anyag kottára vetése, a beszédhangok elemeire bontása – és nem a fonémáké: ilyen eljárást más darabjában is alkalmazott már Balogh, például a Consummatum est című vonósnégyesben énekszólam nélkül – tovább esztétizálja a beszédhangot, távolabb kerülünk annak nyelvi rögzítettségétől. A további szólamok az énekhangot írják körül – ritmikailag és harmóniailag –, megerősítve annak zenei aspektusát. Fontos pillanat, amikor a zongora szólama túlcsordul, és önállóan, az énekszólam nélkül folytatódik. Ez jelzi, hogy a zenei folyamat a szöveg intenciója nélkül is érvényesül. Mégis: az egész zenei forma átveszi az eredeti vers struktúráját. A szerző is kiemelte a koncert szünete után tartott beszélgetésen ezt az összefüggést: a darab a fokozásra épül, amely egy konklúziószerű zárlatban ér véget:

If…
If…
If…
If…
[Then]…

Ez a szövegben rejlő zenei intenció kibontása. Sajnos az előadásnak voltak hiányosságai, az énekes túlságosan olvasta a szöveget, nem használt elég széles hangterjedelmet, így a fokozás sem volt elég erős. Ennek persze oka az a sajnálatos tény is, hogy betegség miatt az utolsó pillanatban kellett vállalnia Salome Kammernek a helyettesítést.

Eötvös Péter (fotó: Csibi Szilvia / MüPa)

Balogh műve után Eötvös Péter három rövid, meditatív zongoradarabja következett a szerző előadásában, mindegyik kötődik egy fontos szellemi elődhöz. Az Un taxi l´attend, mais Tchékhov préfère aller à pied (2004) egy Csehovval elképzelt találkozásra utal; az 1959 és ’61 között írt zongoraciklusból való Adagio Bartóknak van címezve, az Erdenklavier – Himmelklavier pedig Luciano Berio olasz zeneszerző emlékére íródott (2006-os, revideált verziója hangzott el).

A koncert záró műsorszáma, a Psy, a Psychokosmos című zenekari mű 1996-ban trióra átírt változata. Az eredeti trió felállás: fuvola, cselló és cimbalom, de létezik fuvola–brácsa–hárfára és zongora–hárfa–basszmarimbára átírt verzió is. Most altfuvola/piccolo, cselló és zongora összeállításban hallhattuk. A darabnak az az érdekessége, hogy alig vannak benne hagyományos értelemben vett, hosszan tartó, összefüggő dallamok, frázisok, egymásra épülő zenei folyamatok. Ehelyett a zenei romantikára emlékeztető dallamok töredékei hangzanak fel, sok-sok felfelé törő motívum, de mindezek csak néhány hangig jutnak, aztán ismétlődő akkordfelbontásokba, trillákba, tremolókba oldódnak, elszállnak a magas oktávok között.

Elég jelentős, hogy a német kortárs zenei élet egyik fontos színhelyeként működő Karl Amadeus Hartmann-Gesellschaft termeiben Eötvös Péter és Helmut Lachenmann darabjai között, teltházas koncerten egy fiatal magyar szerző, Balogh Máté művének ősbemutatója is elhangozhatott. Bár Balogh művében felfedezhetők a kapcsolódások Eötvös darabjaival, ebben a műsorösszeállításban mégis nagyobb hangsúlyt kaptak azok a problémák, amik Lachenmann művészetével rokonítják. Értékes tapasztalat, amikor egy szerző műve a megszokott közönség és szerzőtársak műveitől külön, egészen új közegben jelenik meg, és még inkább érdekes az a tapasztalat, hogy mennyire jól beleillik az ottani kontextusba. Mindenesetre: ezen a hangversenyen bizonyosan megvalósult Karl Amadeus Hartmann régiófelettiségre vonatkozó eszmeisége.

(Bélyegkép: Kérges Máté)