A német irodalom fenegyerekének tartott Kehlmann legújabb regényét az állhatatos munkát végző Fodor Zsuzsa ismét kiváló fordításában, példás gyorsasággal, alig fél éven belül jelentette meg áprilisban magyarul a Magvető Kiadó. A hazai rajongóknak van okuk az ünneplésre: a Tyll mindent felvonultat, ami a jelenleg New Yorkban élő szerző védjegye: gazdag ismeretanyagot szórakoztató tálalásban, számos történetet, sok-sok irodalmi trükköt, kifinomult, intelligens humort és nem kevés fricskát. A regény alapötlete, hogy Tyll Ulenspiegelt (másik ismert névváltozatban Eulenspiegelt), a hagyomány szerint a 14. században élt német népi hőst, tréfacsinálót, számos irodalmi műben feldolgozott figurát három évszázaddal későbbre helyezi, és megmeríti a harmincéves háború eseményeiben. Ez a történelmi korokat összemosó, különös keveredést eredményező eljárás mindenestől meghatározza a regény világát, amely egészen kavalkádszerű, teljesen különnemű dolgok kavarognak benne, és a hol énekmondóként, hol mutatványosként, hol uralkodók udvari bolondjaként feltűnő Tyll valósággal végigtáncol ezen a folyton mozgásban lévő, alakuló világon. Ahol egy kis falu lakói egyszerre fohászkodnak a kanonizált szentekhez és az erdő úrnőjéhez, hogy kerülje el őket a háború, ahol a kísérletezést szorgalmazó tudósok sárkányok után kutatnak, vagy ahol egy derék molnár nemcsak jó üzleti érzékkel szervezi meg az adásvételt, hanem ha arra van szükség, ráolvasásokat mond és varázsnégyzeteket rajzol. Különös mágikus realizmussal van dolgunk, ahol szinte bármi megtörténhet, de közben minden súlyos következménnyel jár. A szóban forgó karneváliságot tovább fokozza a regény időkezelése, amely folyton ugrál az idősíkok között, és az olvasó gyakran bizony kapkodja a fejét, hogy hol és mikor jár egyáltalán.

Két dolog mégiscsak fogódzót kínál ahhoz, hogy eligazodjunk. Az egyik Tyll életútja, amely szép lassan, mozaikszerűen kirajzolódik előttünk: egészen egy kis faluban, egy molnár fiaként töltött gyerekkorától a boszorkányperben kivégzett apa halálát követő menekülésen és mutatványosként végzett vándorlásán át híressé válásáig, amikor is a Német-római Birodalom számos helyén feltűnik. A másik fogódzó pedig a harmincéves háború, amelynek számtalan epizódja és alakja megjelenik a regényben, elsősorban a cseh protestáns rendek által királyukká választott V. Frigyes pfalzi választófejedelem, az alig egy évig uralkodó „téli király”, az ő felesége, Stuart Erzsébet, a svéd király, Gusztáv Adolf, diplomaták, tudósok, zsoldosok. De nemcsak a nagypolitika világa kerül előtérbe, hanem a korabeli, elsősorban falusi hétköznapokról is élénk képest fest a regény. Az emberek propagandisztikus röpiratokból próbálhatnak képet alkotni a nagyvilág történéseiről, a vándor énekmondók műveiben keverednek a krónikaszerű beszámolók, az örökérvényű sorstörténetek és a mesebeli lények, a társadalmi mobilitás lényegében lehetetlen, és az előre kijelölt sors elől egyetlen kibúvó kecsegtet, a vándorlás, amelynek viszont roppant veszélyei vannak. Az egész regényt belengi a sötét erdőknek az a rémlátomásszerű miliője, amelyet a magyar olvasó leginkább a Grimm-mesékből ismerhet, de legalább ennyire hangsúlyos a háború földközeli borzalma, amelyet komor színekkel rajzol meg Kehlmann. S valóban, a harmincéves háborúban becslések szerint az akkori Német-római Birodalom lakosságának 25-40 százaléka pusztult el, és még mindig jobban megérte zsoldosnak állni, hiába voltak szörnyűek a táborok egészségügyi körülményei, mivel a háború áldozatainak túlnyomó része nem a katonák, hanem a civil lakosok közül került ki. Mindezt tetézte a rossz mezőgazdasági termés és az elharapódzó boszorkányperek, amelyek a regényben is fontos szerepet játszanak.

Az ilyesfajta háborús történésekről, az uralkodók tárgyalásairól és a hétköznapi emberek nyomorúságairól a Tyll laza epizódokban ad számot. A könyv nyolc fejezete nemritkán további alfejezetekre tagolódik, és bár mindegyikben megjelenik a címszereplő, hol abszolút ő áll az előtérben, hol éppen csak feltűnik. Ez a Tyllre időnként ráközelítő, máskor tőle eltávolodó ábrázolási technika igencsak megfoghatatlanná teszi az ő alakját. De nem csupán Tyll figurája ejti zavarba az olvasót, hanem a történelmi alakok regénybeli ábrázolásmódja is. Kehlmann-nak a kisujjában van a posztmodern regényírás összes technikája, és itt is érezhető élvezettel zsonglőrködik velük. A könyvben többször is érvényesül az a belátás, hogy a történelemhez elsősorban szövegeken keresztül férünk hozzá, a szövegek megbízhatósága azonban nagyon is kérdéses.

Nagyon szellemes például az a fejezet, amely arról szól, hogy Martin von Wolkenstein gróf a 18. század elején aggastyánként lejegyzett életrajzában miként számol be a háború utolsó évéről és arról, hogyan kutatta fel az ekkor már birodalomszerte híres Tyllt. Az élemedett korú gróf összekeveri az időrendet, elhallgatja a számára kínos történéseket (így azt, hogy elfelejtenek lovat vinni Tyllnek, ezért tanácstalanul állnak, hogy hogyan vigyék magukkal), ideológiákat gyárt, időnként nincs kedve megírni valamit, a fő eseményről, a híres zusmarshauseni csatáról pedig azért nem tud hitelesen beszámolni, mert jelenlévőként szó szerint képtelen átlátni a helyzetet: ezért egy irodalmi mű csataleírását veszi át, amely ugyanakkor maga is egy másik ütközetről adott irodalmi leírás átemelése. Hogy mi történt valójában, az tehát kényelmetlenül kérdéses. És ez bizony a Tyll olvasójának  helyzetére is igaz: ember legyen a talpán, aki tudja például, pontosan hogyan zajlottak le a regényben ábrázolt diplomáciai tárgyalások, vagy hogy a kor ismert tudósa, Athanasius Kircher valóban hitt-e a sárkányokban. Persze azt is mondhatja bárki, ez csak egy regény, nem a történelmi hűség a lényeg, ez esetben viszont ugyanabban a helyzetben találja magát, mint a regény hétköznapi szereplői, akik csak találgatják, mi történik körülöttük. De ez a játékos relativizmus és szkepszis, valóság és fikció elbizonytalanítása más formában is működik: ugyanarra az eseményre egészen máshogy emlékeznek vissza a szereplők (miközben a szöveg hangsúlyozza, hogy az ominózus történésre tisztán emlékeznek), a művészet gyakran igazabbként tűnik fel, mint a valóság, és nemritkán intertextusokba botlunk, Shakespeare-től a brechti Kurázsi mamáig, de a regény egy pontján a háború elől kettesben menekülő apa és fia is mintha Cormac McCarthy Az út című regényéből vándorolt volna át. Ezek a technikák ugyanakkor jól ismertek lehetnek Kehlmann korábbi műveiből is, sok újdonságot nem hoznak.

A fentiek fényében nem könnyű megmondani, miről is szól a Tyll. Nem vegytisztán posztmodern történelmi regény, nem is háborús irodalom, nem kortárs német mágikus realizmus. Ám akkor sem jutunk előrébb, ha, mint időnként a kritikusok, az aktualizálás hevében erőltetett párhuzamokat vélünk felfedezni a regény és a jelenkor között, mondván, Tyll Donald Trump karikatúrája, vagy hogy a könyvből megismerhető a fake news genezise. Leginkább talán sajátos művész-önéletrajz gyanánt olvasható a Tyll. Az önéletrajzi indíttatású irodalom térhódításának korát éljük, de semmiképpen nem Kehlmann mint szerző biográfiájaként, hanem Kehlmann mint író önarcképeként lehetne értelmezni az új könyvet. Kehlmann, a művész sok szempontból úgy jár el, mint Tyll. Énekesmondóként izgalmas, szép, néha elborzasztó történeteket mesél el háborúról és a 17. század számunkra ma már sokszor nagyon távoli világáról. Aztán mutatványosként irodalmi trükkökkel bűvészkedik, igazi virtuózként ‒ hogy csak a kedvenc jelenetemet említsem ezzel kapcsolatban: miután biztosra vettük, hogy a regényben emlegetett sárkányok pusztán a korabeli tudományosság diffúz voltáról és a mesék eleven emlékezetéről hivatottak tanúskodni, egyszer csak gyönyörű leírást olvashatunk egy tizenhétezer éve rejtőzködő, négyszemű sárkány „valóságos” haldoklásáról. S ahogy Tyll időnként udvari bolondként lép fel, úgy Kehlmann is szórakoztat, de közben kényelmetlen belátásokat vág az ember fejéhez. Tyll mindent megúszik, minden helyzetből élve menekül meg, nem hajlandó meghalni: ám ez, a magyar kiadás fülszövegének sugalmazásával ellentétben, nem biztos, hogy az „életöröm halhatatlanságáról” árulkodik. Talán inkább arról, hogy a túlélés egyetlen garanciája a távollét: hogy nem szabad az események sűrűjében lenni, rövid időre szabad csak feltűnni, és a mutatványaink után jobb rögtön távozni a színről. Ez nagyon is keserű tanulság, de, azt hiszem, nem áll távol Kehlmann játékos, ugyanakkor komor regényétől. Mint említettem, a Tyll irodalmi eljárásaiban nem hoz újat a szerző korábbi műveihez képest, helyenként pedig túlnyújt egyes jeleneteket. Emiatt nem gondolom, hogy az új regény lenne a főmű, de az igaz, hogy ilyen szertelen könyvet sem írt még Kehlmann. Örüljünk neki.

(Fotó: AFP)