Harmath Artemisz kötetének címe nemcsak eredeti és figyelemfelkeltő, hanem pontos is. A kacér jelző („csábító”, „vonzó”, „provokatív”) valóban jól illik ezekhez a kortárs magyar líráról szóló értelmezésekhez, észrevételekhez. A Kacér romok olyan tanulmányfüzér, amely nyíltan vállalja az ízlés szerinti válogatást és az irodalomtudomány esztétikai minősítő szerepét. Kukorelly Endre, Térey János, Marno János, Borbély Szilárd, Tóth Krisztina, Lanczkor Gábor egy-egy versciklusa (és még csak nem is mindig kötete) kerül elő.

Felmerül a kérdés, hogy miért éppen és miért csak ők. Még sincs hiányérzetünk: a cím (romok) figyelmeztet a történeti távolság hiányából adódó, a kortárs irodalomról szóló beszédmód eleve töredékes jellegére. De főként azért nincs, mert a válogatás alapjául szolgáló ízlés rendkívül konzekvens. A tárgyalt versszövegek egytől egyig megérdemlik az (újra)olvasást, ráadásul, ha a kötet egészét vesszük szemügyre, közös esztétikai szempontok is kikristályosodnak, ami jó kiindulási alapot adhat későbbi, e korszakot tárgyaló tudományos munkáknak. Mindegyik elemzett szöveg érinti valamilyen formában a lírai szubjektum, illetve a költészetben működő térbeli viszonyrendszer kérdését, és mindegyik többféle, gyakran egymást kizáró jelentésréteg játékával válik sűrűvé és feszültséggel telivé. A kötet egyik legnagyobb erénye azonban éppen az, hogy a tárgyalt versekben fellelhető közös csomópontok ellenére a tanulmányok egyáltalán nem válnak egysíkúvá, az elemzések szempontrendszere és hangneme kiválóan idomul a különböző versekhez.

A legfőbb kiindulópont annak bemutatása, hogy az adott versciklusok mennyire és miben innovatívak. Az elemzés Tóth Krisztina Síró ponyva című kötetéhez például a női olvasásmód hagyományba lépése felől közelít, de azt is bemutatja, hogy a soráthajlás gyakran alkalmazott poétikai technikáját mi teszi a költőnő verseiben különlegessé. Marno János költészetében az egymást értelmileg kizáró szemantikai rétegeket, Borbély Szilárd lírájában pedig az emlékezés és a mítosz egymást (többszörösen is) keresztező viszonyát értelmezi. Különösen figyelemreméltóak a Lanczkor Gábor verseiről tett megállapítások. Noha a lanczkori költészet talán túlontúl is rájátszik az éppen divatos medialitáselméletekre, ennek ellenére (vagy emellett) az elemzés jó érzékkel mutat rá arra, hogy a versek finoman visszájára fordítják a nyelvben létező képszerűség teóriáját. A kötet végén Lovasi András dalszövegei is kapnak egy fejezetet. A próbálkozás a dalszövegek és a költészet közötti kölcsönös átjárhatóság megteremtésére mindenképpen számottevő, a gesztusértéken azonban nem sikerül túllépniük az elemzéseknek. Az utolsó fejezet jóval egyszerűbb, mint a kötet többi darabja, kifejtetlenségéből adódóan zárványszerű benyomást kelt.

Bár a tanulmányok sokszor nem a szoros szövegelemzésre építenek – ez talán nem is céljuk –, mégis sikerül lényeges pontokra tapintaniuk. Ennek legfőbb oka az, hogy tisztán látszik, teoretikus előfeltevések nélkül indítanak; minden esetben az irodalomelmélet (pszichoanalízis, medialitáselmélet, szubjektumelmélet, ricoeuri szerződés-fogalom stb.) költői továbbgondolására igyekeznek rámutatni, egyben a versek azoktól való távolságát is jelzik. Így nemcsak találó szempontokat kínálnak, de új terminus bevezetését is szorgalmazzák (például Marno János költészetében a „sgraffito-vers” fogalmát – megkülönböztetve a palimpszeszttől). Nagy erénye a kötetnek, hogy az értelmező mindezt éles kritikai attitűddel teszi; bár a tanulmányok hangsúlyozottan nem kritikaként íródtak, a verseket mégsem csupán elemzendő szövegként kezeli, hanem jó érzékkel, szolid humorral a gyengébb pontokra is rámutat.