Lackfi János (1971) költészete habzsolja a szavakat. Számára az irodalom egyszerre küldetés és játék; s e kettős hangoltság határozza meg alábbi verse jelentésirányait is.

Templomok, kocsmák

Nyitva a templomok s a kocsmák,
a túlvilágra ablakocskák.

Most a templomtető veszélyes,
ki csúszdázik rajta? A szél ez,
mely odaérve le se fékez,
arrajáróknak,
alvajáróknak
cserepet vág fejéhez.

Most a kocsmaasztal veszélyes,
a börtöntöltelék beleharap egy éles,
vékonyfalú pohárba,
nyeli és összerágja,
körbenéz, mint ki éhes.

Nyitva a templomok s a kocsmák,
a túlvilágra ablakocskák.

(In: Szívlapát. Kortárs versek, szerk. Péczely Dóra, Tilos az Á Könyvek [Pozsonyi Pagony Kft.], h. n., 2017, 108.)

A vers négy strófája látszólag aprólékosabb szabályt nem követő rendbe szerveződik. A változó sorhossz eleven dinamizmust biztosít; ugyanakkor limerickszerű szerkezet képződik meg: egyfelől a keretesség révén (a címben is kiemelt két életszíntér újólagos megnevezésével) a kompozíció egésze fölidézi a nonszensz játékosságnak ezt az angolszász verstípusát; másfelől a második–harmadik versszak tipográfiája önmagában is a limerick látványát nyújtja.

A játszi műgond más elemekben is jól tetten érhető: a templomok, kocsmák alakulata egymást tükrözi (-ok – ko-); ráadásul e kulcsszavakat – s így a profán és a szent régióját! – kétszeres alliteráció kapcsolja össze: „templomok s a kocsmák” – „túlvilágra ablakocskák”.

Az „ablakocskák” és a „csúszdázik” gyermeki optikát nyit a jelenetezésre; ehhez a jambikus lüktetés mondókaszerű könnyedsége társul. Az arrajárók–alvajárók rímpár az inautentikus létezéssel, minthogy a föl nem ébredettek, a kívül levők világával szembesíti a templomi szcénát.

A két közbülső strófa alanyai közül a szél a Szentlélek allúziójaként fú át a versen (a kufárokat kitessékelő Jézus szigorával), míg a „börtöntöltelék” – a bűnös ember jelölőjeként – az evés groteszk aktusa által a megváltásra éhes létező képében tűnik föl. Mindeközben a tető (a maga csúcsos/kúpos formarendjével) a vertikális, az asztal(lap) a horizontális létsíkok irányában tágítja ki a vers látóhatárát. A teljesség igénye ölt alakot a szöveg képiségében.

A párhuzamos strófanyitányok („Most a templomtető veszélyes” – „Most a kocsmaasztal veszélyes”) veszélyről beszélnek; de ami itt valójában és valóságában fenyegetve van: a megváltatlan élet tüneménye, a halandó kívülállás illúziója.

A templom és a kocsma is nyitva; a szöveg sem zárja be az értelmezés lehetőségeit. Lackfi János verse mintha az Új Vizeken járok klasszikus sorait hangszerelné újra: „Én nem leszek a szürkék hegedőse, / Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze: / Röpülj, hajóm, / Én nem leszek a szürkék hegedőse”. Míg Ady pátoszosan dacos ars poeticát bontott ki, a motivikus remixként működő Lackfi-vers a megváltás játékába invitál.

(Fotó: Raffay Zsófia)