A kiállítás helyszíne az E25-ös épület földszintje, a PTE BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékéhez tartozó Re:public projekttér. A válogatás fő szelekciós szempontja nem egyszerűen a rendszerváltást megelőző évtized időkorlátja volt. A címmé emelt Európa Kiadó-idézet is utal rá, hogy a cél az akkori pécsi alternatív-underground-new wave szcéna bemutatása – legyen szó helyi arcokról vagy a nyolcvanas évek undergroundjának éppen Pécsre látogató ikonikus figuráiról, zenekarairól. A kiállítás képei jellegüket tekintve tehát kordokumentumokként mutatkoznak meg. A képek már készítésük idején is dokumentáltak: Kálmándy fotóriporteri minőségben készítette a legtöbbet. Ám többek ezek riportfotóknál. Többnyire művészi igénnyel komponált, kigondolt portréfotókat látunk, amelyek azonban (a Barátaim és én sorozat néhány bemutatott darabjától eltekintve) mégsem beállított-megrendezett képek, hanem életesek, spontaneitásról árulkodnak. Így láthatjuk például Menyhárt Jenőt, Wahorn Andrást, Méhes Mariettát vagy az 1985-ben a Nevkóban koncertező Nicót (aki a Velvet Undergrounddal 1967-ben készített lemezével vált nemzetközileg ismertté).

Ezek keverednek a szcénát, az eseményt és a (kor)hangulatot dokumentáló és megelevenítő képekkel: a mozgósító politikai plakát mellett készült 1982-es Ősszelfi – amely a kiállítótérbe lépve jobb kéz felől az első kép, igaz, a kiállítás elvileg a szemközti falon kezdődik – azonnal tesz róla, hogy a képanyagot a Keleti Blokk és Ká-Európa kontextusában szemléljük. Így aztán a ’81-es vásárcsarnokbeli Edda-koncertről, a Neoszarvasbika (Wahorn András, fe Lugossy László és ef Zámbó István alkalmi formációja) pécsi galériabeli kiállításhoz kötődő koncertjéről, az Európa Kiadó ’83-as balokánybeli vagy ’86-os DOZSO-s fellépéséről, a Pécsi Galéria pincéjében rendezett házibuliról, a Kispál és a Borz ’89-es koncertjéről (stb.) készült fotók túlmutatnak a helyi jelentőségükön, és valami egyetemesebbet közvetítenek. Végül a húsz-huszonöt képből akár a korombeli is, aki még kósza gondolat sem volt akkoriban, megsejthet valamit a vizsgált korszakból. Mindebben segítenek a részletes – hol elemző, hol alapos kontextust vázoló – képaláírások is, amelyeket Havasréti József, a kurátor jegyez (aki egyébként a 2017. novemberi Jelenkorban már foglalkozott egy tanulmány erejéig Kálmándy korabeli fotográfiáival, igaz, akkor a hangsúlyt a művész konceptuális fotósorozataira helyezte). (A képaláírások néha olyannyira részletekbe menőek, hogy a cikkhez csatolt képgalériánkban kénytelenek voltunk rövidíteni rajtuk. – a szerk.)

Ezekből a képaláírásokból információhoz jutunk a korabeli öltözködésről, divatról (hogy a baggy nadrág, a trencskó vagy a krétacsíkos zakó miképpen idézte meg ironikusan a polgári megjelenést, illetve miként opponálta a csöves vagy a szakadt kinézetet, hogy a blazírt arckifejezés, a görnyedt tartás miképpen tükrözi a Zeitgeistot). Megtudjuk, hogy a Bahia kiadta a Nico-koncert hangfelvételét. Vagy azt, hogy a vásárcsarnokbeli Edda-koncert egy a mozgássérültek javára szervezett fesztivál keretében jött létre, amely botrányba fulladt, ugyanis a szervezők a bevétel alig 10%-át utalták át jótékonysági célra. S mindez akár azok számára is fokozhatja a kiállítás érdekességét, akik – az idősebb generációhoz, és adott esetben maguk is az underground színtérhez tartozva – a képeket bizonyos nosztalgiával szemlélik. A korombeli fiatalok számára pedig rendkívüli felismeréseket tartogathatnak a fotók: ki gondolta volna, hogy koncertet rendeztek a Vásárcsarnokban? Vagy végre képi bizonyítékait láthatom annak, amit korábban csak a szájhagyományból tudtam, hogy a Nevkó, a Balokány vagy a Pécsi Galéria a városi szórakozás decentrumai voltak – én úgy nőttem föl, hogy erre már nem volt példa, sőt, a Balokányt teljesen leromlott állapotában ismertem meg, amelyről elképzelni is nehéz, hogy valaha pezsgő kulturális élet színtere volt.

De – természetesen – Kálmándy Ferencről és az ő művészetéről is szól ez a kiállítás, még ha a rendezői-elemzői szempontok nem is ezt, hanem az ábrázoltakat helyezik előtérbe. A képanyag egy olyan – adott esetben fotóriporterként dolgozó – fotográfus arcélét rajzolja meg, aki munkáját hivatásként, művészi igénnyel és figyelemmel végzi, s ezáltal nemcsak dokumentálója, hanem alakítója is a színtérnek és kornak, amit fotóz. Ennek kapcsán érdemes talán a kiállítás tágabb körülményeiről is említést tenni. A megnyitó idején éppen a Pécsi Egyetemi Napok előkészületei folynak a Zsolnay Negyedben, a fesztiválépítés zajai szűrődnek be a kiállítótérbe, vagy a hangpróbák dübörögnek. A látogatók, miután megbeszélték a képeket, a pécsi kulturális életről diskurálnak. Hogy megfelelő helyszín-e a Negyed ennek a fesztiválnak, vagy hogy mi lesz az m21 Galéria sorsa. Hogy Schaár Erzsébet Utcáját vagy Lantos Ferenc kiállítását csak előzetes bejelentkezéssel lehet megtekinteni, nem lehet egyszerűen besétálni. Az államilag finanszírozott kultúráról esik szó és annak párhuzamairól az egykori 3T-s rendszerrel. Azon tűnődöm, hogy biztosan a PEN-t is végig fogják fotózni, de vajon készülnek-e a Kálmándyéhoz hasonló hivatástudatról és igényről árulkodó képek, amelyekből néhány évtized múlva érdemes lesz kiállítást rendezni. Kivár-e, komponál-e a fotós, vagy csak kattint néhányat a fellépőkről és a közönségről? Hogy van-e olyan, aki elhivatottan és művészi igénnyel dokumentálja napjaink pécsi kulturális életét, amely – főleg a képzőművészeti vagy az irodalmi szcénában – olykor bizony ismét underground, ellenkulturális jelleget ölt. (Közben felidéződik Kismányoky Károly alakja, aki ilyen dokumentálója, archiválója volt a városnak, és éppen előző nap búcsúztattuk a Művészetek és Irodalom Házában.) Az mindenesetre biztató, hogy a megnyitón szépen képviselteti magát a fiatalabb generáció, ez alighanem az egyetemi helyszínnek is köszönhető, de a fesztivál építői közül is betérnek néhányan. Ugyanakkor sajnálatos, hogy ez a mind várostörténeti, mind kortörténeti, mind művészeti szempontból izgalmas és fontos képanyag csak május 8-áig látható, úgyhogy aki csak teheti, fáradjon el a Zsolnay Negyedbe, és tekintse meg. Érdemes.