Kezdjük a borítóval, mert becsapós. Azt a viccet játssza el ugyanis, mint amit az interneten terjedő vendéglátóipari poén: a kocsmai hirdetőtáblán először messziről azt olvassuk: „FREE BEER”, ám ha közelebb megyünk, látjuk, hogy valójában ez szerepel rajta: „FREE wifi – cold BEER”. Ennek a könyvnek a címlapján, a szerző hatalmas arcképére írva pedig: „LOVASI András – Még nem ÖSSZES”. Elsőre tehát Lovasi Összesnek olvasható a cím, ami a hagyományos szerzői, elsősorban költészeti összkiadások bevett megjelöléseire utal, ironikus módon játékba hozva ezzel a teljes magyar költészeti hagyományt, legalábbis azokat a szerzőket, akiknek van „összes”-kiadásuk. Ám ebben a könyvben nem versek szerepelnek, hiába állítja Grecsó Krisztián a hátsó borítóra írt ajánlójában, hanem dalszövegek. A fülszöveg óvatosabban és pontosabban fogalmaz, amikor ezt mondja: „Lovasi András énekes-gitáros, dalszerző eddigi pályafutásának darabjait gyűjti kötetbe. Harminc év, több mint háromszáz dalszöveg”.

Több hasonló, dalszövegeket egybegyűjtő kötet jelent meg az elmúlt években: legutóbb például Bródy Jánostól (52 év dalszövegei), tavalyelőtt Bereményi Gézától (Versek címmel[!], néhány évvel azelőtt pedig a 150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére), korábban a Quimby szövegíró-frontemberétől, Kiss Tibortól (Ventilátor blues). Ez egyfelől annak a jele is lehet, hogy a magyar kulturális és kritikai közeg úgyszólván emancipálta a könnyűzenét (nevezzük akár populáris vagy rockzenének), vagyis megszűnt vagy megszűnni látszik a korábban komolytalannak, magasabb művészi és esztétikai értéket nélkülözőnek tartott műfajokkal szembeni ellenállás. Ehhez természetesen az is kellett, hogy kitermelődjön annyi jó könnyűzenei alkotás, főként a rendszerváltás után, amire már nem lehet nem odafigyelni. Másrészt, ezzel összefüggésben, arra is rámutat a dalszövegkönyv műfajának ébredése, hogy mára végképp tarthatatlanná vált a kilencvenes-kétezres évek populáris kultúráját alapjaiban meghatározó mainstream–alternatív-ellentét. A „magyar alter” mint zenei műfajmegjelölés (ami elsősorban az egykori Petőfi Rádióhoz köthető zenekarok forradalmát jelölte) nem is használatos már. A digitális forradalom kiváltotta kulturális szerkezeti átrendeződések ugyanis nem engedik már meg ezt az alá-fölérendelésen alapuló szétválasztást, helyette egyenrangú, párhuzamosan létező kulturális közegeket – divatosabb szóval: buborékokat – hoznak létre, amelyek a korábbi rendszerek szubkultúráival mutatnak rokonságot, de mivel nincs mainstream, ezeknek nincs mihez képest szub-nak lenniük, vagyis egymás mellett léteznek, de egymással természetesen könnyen léphetnek érintkezésbe (példa erre a Rájátszás projekt vagy a Budapest Bár).

Lovasi András kapcsán ez az emancipálódási és klasszicizálódási folyamat igen látványosan ment (és megy) végbe. 2010-ben megkapta a Kossuth-díjat, 2014-ben megjelent Lévai Balázzsal közösen írt Idáig tudom a történetet című önéletrajzi könyve, a Kiscsillag zenekar legutóbbi két lemeze, a 2014-es Szeles és a 2017-es Semmi Konferencia és az azokhoz kapcsolódó színházi produkciók óriási sikert arattak, a szerző ötvenedik születésnapja alkalmából rendezett koncert pedig megtöltötte a Budapest Sportarénát. Ebből a szempontból tehát egyáltalán nem meglepő, hogy most adták ki „még nem összes” egybegyűjtött dalszövegeit.

Érdekes módon nincs a könyvben előszó, utószó, jegyzet, életrajz, összefoglaló – semmi olyan metatextus, ami eligazítaná az olvasót a rengetegben. Valószínűleg ezt a szerepet volna hivatott betölteni (utólagosan) a már említett önéletrajz, amely pontosan ugyanilyen formátumú könyvként jelent meg, szépen is mutat a polcon egymás mellett a kettő. Abban ugyanis nemcsak az élettörténetét meséli el igen részletesen Lovasi, hanem nagyon sok dal keletkezési körülményeiről és utóéletéről is beszél. A két kötet tehát valamiképpen közös teret hoz létre, amelyben egymást értelmezik, és az olvasó/hallgató is akkor jár a legjobban, ha a két könyv szövegét folyamatosan egymásra vetítve veszi szemügyre. Talán nem túlzás a két könyv így értett viszonyával magyarázni a könyvborítók különbségét is: az Idáig tudom a történetet címlapján egy majdnem egész alakos Lovasi-fényképet látunk, amint azt imitálja felfelé-oldalra nézve, mintha a fotós (néző) irányába futna. A Még nem összes borítója egy nagyon közeli portré, csak Lovasi arca látszik rajta, nyugodt, mélyen a szemünkbe néz. A fotó fekete-fehér, csak a két szem világít kéken. Az első könyvön még futott felénk, és mostanra megérkezett, kortárs klasszikussá érett.

A klasszicizálódási folyamatnak tudható be az is, ahogyan az utóbbi időben egyre inkább egyetlen szerzői név („Lovasi András”) alá sorolódik be minden, amihez Lovasi Andrásnak valaha köze volt: mindkét zenekar, a szólóalbum, a színházi zenék és így tovább – egyetlen szerzői-előadói életművet képeznek. Erre utalt már egyébként az önéletrajzi könyv is, amely pont annál az időszaknál ért véget, 2014-ben („idáig tudom a történetet”), amikor elkezdődött a művek önreprezentációjában a szerzőség egy személyre szűkítésének ilyen fokú előtérbe állítása. A Még nem összes kötet szerkezetében szép sorban következnek egymás után, a lemezek sorrendjében a dalok szövegei, az viszont soha nem derül ki, hogy egy adott dal vagy lemez a Kispál és a Borz, a Kiscsillag szerzeménye volt-e, esetleg Lovasi szólóprojektje vagy más, alkalmi jellegű mű; ebben már meglévő tudásunk vagy az önéletrajzi kötet függelékében található diszkográfia igazíthat el. A két zenekar neve (és azért nem akármilyen zenekarokról van szó, hanem a magyar könnyűzene legfontosabbjairól) egyetlenegyszer sem kerül elő a könyvben. A novemberi arénakoncert is „Lovasi András koncertje” volt (ilyen megjelöléssel talán az első), és ugyanerre a szerepváltásra utalnak az olyan, a szélesebb közönség számára is igen látványos dolgok, mint hogy elindult Lovasi önálló Facebook-oldala és saját honlapja is. Mindez persze nagyon örvendetes és bizonyára hasznos fejlemény, csak azért különös, mert ne feledjük, hogy Lovasi jelenleg semmit nem egyedül csinál: a Kiscsillag zenekar tagja, a lemezek, koncertek mind az együttes neve alatt jelennek meg, bármennyire is Lovasi a zenekarvezető. Valószínűleg tévednénk ugyanakkor, ha ezt az eltolódást csupán marketingeszköznek vélnénk, hiszen ennek a művészi, esztétikai vetülete is fontos. Egy olyan, tudatosan épített (folyamatban lévő) szerzői önképpel állunk itt szemben, amely a magyar zenei életben eddig nem volt jellemző, nincs előképe. (Cseh Tamás adódhatna, mondjuk, párhuzamként, de ő sosem működött zenekarokban, ő dalszerző-előadó volt.) Ez a szerzői önkép pedig ernyőszerűen tudja magába foglalni, magában egyesíteni mindazokat a különböző megnyilatkozási formákat (vagy megint mondhatjuk: buborékokat), amelyek a szerzőhöz köthetők; mintha egy nagyon könnyen beazonosítható címke vagy hashtag lenne a Lovasi András név. Ami egyfelől hasznosan egyszerűsít, másfelől viszont alaposan megbonyolítja az életmű korpuszának belső viszonyait, hiszen azt már nem a kronológia vagy a zenekarok aktuális felállása rendezi össze, hanem – mivel az átjárás minden irányban lehetségessé válik – kizárólag művészi vagy értelmezői szempontok.

A kötetben olvasható dalokon, nem túlzás kijelenteni, már több generáció is felnőtt; kicsit hasonló ez Cseh Tamás és Bereményi Géza műveihez, amiket kortársai a Kádár-kor mindennapjainak zsigerig hatolóan hű dokumentálásáért értékeltek nagyra, de minden politikai és társadalmi változás ellenére is hihetetlenül népszerűek tudtak maradni, a ma élő Cseh Tamás-kultusz erre az élő bizonyíték. Lovasi is ilyen: az Egy az egybe (csak maga...) vagy A vadnyugat története indián szemmel annak is meghatározó élmény, aki gyerekkorában nem indiánregényeket, hanem Harry Pottert olvasott, közhellyel szólva: kiállják az idő próbáját. A dalaiban megjelenített élethelyzetekhez, érzésekhez ugyanis valóban mindenki tud kapcsolódni, megalkotottságukkal mégis egyértelműen kitűnnek a hétköznapiságból. Talán azért, mert ezek a dalszövegek nagyon is „irodalmiak”, nagyon is a magyar költészeti hagyományban gyökereznek, úgy, hogy a szerző „magánmitológiájának” ezek is éppolyan szerves részeit képezik, mint a többi nagy hagyomány, amiből merít: az indiántörténetek, a sci-fi, a Biblia, a világvége-mítoszok. Ezt az „irodalmiságot” pedig nemcsak a szép számú utalás vagy szövegszerű átvétel igazolja (József Attila, Radnóti stb.), hanem az is, hogy a szövegek alakításában olyan mechanizmusok működnek, amelyek a szövegek kortársainak tekinthető szépirodalmi alkotásokban is meghatározók. Elég, ha – az említett intertextualitás mellett – az önreferencialitásra gondolunk: ahogyan a „prózafordulat” utáni kanonikus művek a közhelyek szerint is önmagukról, a szövegek nyelviségéről „szólnak”, éppúgy utalnak Lovasi dalszövegei saját magukra, saját dal(szöveg)-voltukra. Egy nagyon korai és egy frissebb példa: „Hát énekeljük ezt a dalt / Amiből sajnos már kihalt / A romantika az előbb / És minden a szigorú erőt / Ünnepli most benne / Legyen példa erre / A gitár, és mondjuk ki végre / Nincs is szükség éneklésre” – és itt valóban elhallgat az énekes (Szécsi Pál, 1993); vagy: „Igen, Uram, megint egy dal / Hosszú az út, újabb kanyar / Játssza-e vajon a sok rádió / Vagy elég, ha Te és én tudjuk: jó” (Igen, Uram, 2011). Hasonlóképpen képes egy dal a szövegének nyelviségét előtérbe állítva saját maga utóéletére groteszk módon reflektálni, arra, hogy előadója majd jól meggazdagszik abból a zenészi teljesítményből, ami egyébként nem nagy kihívás neki: „...majd kibontjuk / A vitorlát, ha megveszem / Szép pénzért a házat / Csak hatot kell aludni / Addig félreteszek párat / Abból a sok forintból / Amit éneklésért kapok / Nem kell sokat tudni / Csak bemondok pár nagyot / Mert az élet szolgája / A kimondott szónak / Megijesztem kicsit / Nem kapsz jó szót holnap” (Sika, kasza, léc, 1994). Épp ezek a gesztusok azok, amelyek ilyen erőteljes módon nem következnek egyik könnyűzenei hagyományból sem, és amelyeket Lovasi honosított meg a magyar dalszövegkultúrában. Gyakran egymásra is utalnak a dalok: az 1991-es látomásos, enigmatikus képeket felvonultató Kényszer, Érdek, Ösztönélet például borús-nosztalgikus hangvétellel idéződik fel huszonhárom évvel később: „Emlékszem, na, hogy is volt? / A fejünkben egy kicsi kalitka / Három csapzott pinty ott csipkedte egymást / A Kényszer, az Érdek és a kedvenc: a kis Ösztönélet” (Mi mehet?, 2013). Ezek a gesztusok, azzal a fanyar iróniával együtt, ami nemcsak magukat a szövegeket, de teljes dalokat és még a színpadi előadásmódot is folyton áthatja, olyan teret hoznak létre, amely nagyon sok irányba tágítja ki a szerző „univerzumát”, és épp eléggé tűnnek rejtélyesnek, kiszámíthatatlannak ahhoz, hogy sok lehetséges értelmezésre hívja fel az olvasót/hallgatót. És épp ezek az eljárások válnak jobban láthatóvá a hangzó dalból a nyomtatott könyv formájába átmenő médiumváltás után.

A Még nem összes kettős tagolású: egyrészt megjelent albumok szerint közli szépen sorban a dalszövegeket, másrészt ezek is nagyobb egységekre vannak osztva két-három lemezenként, élesen (de nem mindig az elsőre is magától értetődő helyeken) elhatárolva a különböző pályaszakaszokat. Az egységek címe pedig minden esetben egy-egy jelentősnek tartott dal az adott időszakból, ezek között vannak első ránézésre furcsa választások (Adok egy kulcsot, Állnak a férfiak), de teljesen egyértelműek, a Lovasi-életmű legjobb darabjait felmutatók is (Zár az égbolt, Bújócska). Az albumokon már megjelent szövegek után még két fejezet kapott helyet: az egyik Örökbe adott kölcsöndalok cím alatt gyűjti egybe a más zenekaroknak írt dalokat és a színházak felkérésére, egy-egy előadáshoz készült szerzeményeket, az utolsó rész pedig a korábban kiadatlan vagy befejezetlen dalok szövegeit és Lovasi néhány versét tartalmazza.

A kötet egyik fő célja a rögzítés, vagyis az, hogy a dalszövegek minél pontosabban hagyományozódjanak tovább akkor is, ha ehhez médiumot kell váltaniuk. Nem valószínű, hogy sok olyan olvasója lesz (mint e sorok írója), aki elejétől a végéig elolvasná az egészet; valószínűbb, hogy egy-egy kedvelt dalt kikeresve, arról másikra asszociálva, vagyis alkalmi hálózatokat kialakítva lapozzák fel ezt a könyvet. Sok gyakran félrehallott sort vagy változatokban létező szöveget egyértelműsít így a kiadvány (személyes példáimat itt most szeméremből nem sorolom fel), több esetben akár változtatva is a bevett verziókon. Elképzelhető, hogy néhány esetben sajtóhibáról van szó, mert jelentősebb eltérések csak a legutolsó két Kiscsillag-lemez esetében vannak. A 2014 című dalban például egy fél versszak lecserélődött, A második este pedig kapott a végére két új sort, de több helyen van egy-egy szót, szókapcsolatot érintő változtatás. (De például a Dalok betűrendes mutatója megfelelő oldalszáma is megtalálható magában a Dalok betűrendes mutatójában – sose lehet tudni.) Az írott formátumba való átlépéshez kapcsolódóan ugyanakkor lényegesebb, inkább „irodalomtörténeti” irányba mutató változásokat is megfigyelhetünk: több dal is kapott szerzői ajánlást, az Apa övének a csatját apjának, Lovasi Henriknek dedikálta a szerző, a Zár az égbolt pedig ezentúl Jancsó Miklós dala.

Nemcsak annyiban nem hagyományos dalszöveggyűjtemény ez a könyv, hogy semmiféle kontextuális információt (diszkográfiát, utószót stb.) nem nyújt az olvasónak, hanem abban is, például, hogy Lovasi saját rajzai is bekerültek lapjaira illusztrációként. Gyerekkori, iskolai rajzoktól (némelyiken még a tanár által adott osztályzat is látható) mai vázlatokig láthatjuk Lovasi kreatív energiáinak eddig nem ismert megnyilvánulásait. Az viszont nem egészen világos, mi a funkciójuk ezeknek: néha túl egyértelműnek vagy inkább erőltetettnek tűnik egy-egy dalszöveg és a rajz kapcsolata (például a Melegszék mellé egy székeket ábrázoló kép került, az Apa övének a csatja mellé meg Lovasinak az apjáról készített portréja), máskor meg mintha nem is lenne semmi viszony közöttük.

A rajzokon kívül még egy különös, bár a műfajban talán megszokottabb dolgot vehetünk észre: némelyik dalhoz a gitárkíséret akkordjai is fel vannak tüntetve a sorok fölött. (Ezeket Leskovics Gábor „jegyezte le”.) Itt egyáltalán nem lehet eldönteni, mi alapján került valamelyik dalhoz akkord és másikhoz miért nem. (Igaz, már a 2001-ben, még nem Lovasi önálló műveként megjelent, dalszövegeket és gitárakkordokat tartalmazó kötet, a Jutka Emese Pistike ésatöbbiek: Kispál és a Borz daloskönyv is rendszertelenül közölte a zenei kíséretet.)

Mindegyik szöveg alatt olvasható (megint csak a költői összkiadásokra emlékeztető gesztussal) a keletkezés éve. Ez sokszor szolgálhat érdekes információkkal, el lehet tűnődni például azon, hogy egy adott dal miért csak a jó pár évvel későbbi lemezen jelent meg először. Ha egy tágan értett konceptalbum-fogalom felől közelítünk a legutóbbi évek anyagához, láthatjuk, hogy keletkezési idejét tekintve az idei Kiscsillag-lemez, a Semmi Konferencia némelyik dala akár már a 2014-es Szelesen is helyet kaphatott volna – hogy ez mégsem így történt, annak alighanem a két album eltérő koncepciójában kereshetők az okai.

A szövegközlés módja már nem annyira hasonlít a verseskönyvekéhez, vagy épp csak annyira játszik el vele, mint a cím és a borító tipográfiai elrendezése: a sorok kivétel nélkül nagybetűvel kezdődnek, de a központozás nagyon is lazán van kezelve, a sorok végén a legritkább esetben látunk pontot vagy vesszőt, azonkívül a sorok tördelése sem verssor-alapú gondolkozást mutat, hanem sokkal inkább az „egy énekelt egység = egy sorba tördelt szöveg” képletével írható le. Emiatt és Lovasi gyakori soráthajlásai miatt, a papíron olvasva sokszor belső rímmé válik az, ami hallgatva sorvégi rímnek tűnt. A gitárakkordok időnkénti feltüntetése mellett tehát ez is a dalszövegek versként-nem-olvashatóságára hívja fel a figyelmet, amennyiben a szövegek természetes közegének, médiumváltás ide vagy oda, paradox módon nem a nyomtatott könyvet és az ahhoz kapcsolódó (csendes, magányos) olvasást, hanem az előadott (hangos, közösségi jellegű) dalt teszi meg. De nem ennek ellenére, hanem épp emiatt fontos, hogy most megjelent ez a nyomtatott könyv.

(Bélyegkép forrás: HVG)