Január végén mutatták be a Színház- és Filmművészeti Egyetem Ódry Színpadán a Félelem és fogcsikor című, találóan „zenés nyomorgásként” aposztrofált Brecht-feldolgozást Tárnoki Márk rendezésében. A Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban újabb adaptációja egy pillanatra sem zökken ki feszes ritmusából, és igazán érzékletesen mutatja be a kisember kiszolgáltatottságát, a kapcsolatok törékenységét, az elnyomó rendszerben élők körüli folyamatos feszültséget és a szólásszabadság korlátozottságát még a legintimebb szituációkban is – mindezt Brecht fanyar humorát pompásan visszaadva.

A professzionális, mértéktartó színészi játéknak köszönhetően már az első percben érzékeljük a szereplők közti erőviszonyokat, és a feszültséget, melynek következtében minden kimondott szavuknak kényelmetlenül nagy súlya lesz. A klasszikus brechti színházzal ellentétben tehát ez a rendezés nem elidegeníteni próbál; sokkal inkább bevonja, magával ragadja a nézőt. Ezt az élményt nem törik meg sem a jelenetváltások, melyek során a korábban látott színészek (Nagy-Bakonyi Boglárka, Messaoudi Emina, Hunyadi Máté, Martinkovics Máté, Szántó Balázs, Vizi Dávid) minimális jelmezmódosításokkal új szerepekben tűnnek fel, sem a bizonyos jelenetek közé ékelt songok. Ez utóbbiak nem a Brechtnél (Viktor János fordításában) olvasható dalszövegek adaptációi, hanem saját, friss, változatos és fülbemászó dalok, melyeknek szövegét Fekete Ádám dramaturg írta, és amelyeket maguk a színészek énekelnek és kísérnek hangszereken.

Brecht huszonnégy jelenetéből Tárnoki kilencet visz színre, melyek között olyan erős drámai helyzetekkel találkozunk, mint a Krétakereszt című, melyben egy udvarolni és ebédelni érkező SS tiszt tartja sakkban a ház személyzetét, és fedi fel néhány trükkjét, melyekkel félig kötelességből, félig szórakozásból könnyedén munkatáborba juttatja az általa rendszerellenesnek gondolt állampolgárokat. Színre kerül a Téli segély, amelyben egy anya ártatlan elszólással jelenti fel saját lányát, akit a Führer nagyvonalú küldeményével: néhány szem krumplival és almával érkező SS tisztek azonnal el is hurcolnak. A Spicliben betekintést nyerünk egy német házaspár életébe, akik attól rettegnek, hogy a fiuk, aki állítólag csokoládéért ugrott le a boltba, épp a Hitlerjugend irodájában jelenti fel őket, amiért az apa korábban elmarasztaló megjegyzéseket tett a Birodalom propagandáját szajkózó újságra, amelyet a gyerek nagy kedvvel olvasgatott. A színdarab felszültsége az utolsó jelenetben kulminálódik, amelyben a náci Németországot elhagyni készülő zsidó feleséget látjuk összecsomagolni és telefonon elbúcsúzni az ismerőseitől. Az asszony közben képzeletbeli párbeszédet folytat német orvos férjével, aki a tervbe nincs beavatva. A végén belép a férfi, akitől valóban azokat a mondatokat halljuk vissza, amelyeket a nő mono-dialógusában neki tulajdonított, csakhogy ezek a korábban elhangzottak fényében egészen máshogy, sokkal nyomasztóbban csengenek.

A darab remekül eltalált, szűkös, zsúfolt térben játszódik (a díszlet Kuti Letícia munkája). Az apró szoba, melyben a több színészt igénylő jelenetek során a szereplők már alig férnek el, könyvekkel, játékokkal, edényekkel, kárpitozott bútorokkal van telezsúfolva: olyan kortalan tárgyakkal, melyek az utóbbi nyolcvan év bármely évtizedét idézhetik. Olyan embereket képzelünk ezek közé a falak közé, akik saját, apró személyes tárgyaikkal és krízisben lévő kultúrájuk maradványaival próbálják körülbarikádozni magukat a fenyegető, barátságtalan, egyre élhetetlenebb külvilág elől, ám annak fullasztó atmoszférája így is beszivárog a családok magánéletébe. A szoba kicsiny ablaka sem a szabadságot jelképezi: a sötétségre nyílik, és nem a friss levegő beengedésére szolgál, hanem újabb fenyegető rést ejt a falak által nyújtott vélt biztonságon: a besúgók füleként, a kiszolgáltatottság szimbólumaként működik.

A Félelem és fogcsikor szövegének egyetlen szava sem utal arra, hogy a történet ne az 1930-as évek Németországában játszódna. A darab leírásaként is ezt olvashatjuk az Ódry Színpad honlapján: „Szerencsére ma már túl vagyunk a diktatúrák borzalmain. Tanultunk belőlük. Túl vagyunk a manipuláción, a korrupción, nincs propaganda, nincs cenzúra, nem egy párt kezében van minden hatalom. Ma az emberek nyugodtak, tájékozottak és nyitottak, hisz boldogan élhetnek itthon egy fejlődő demokráciában. A darab tehát nem aktuális. Történelmi érdeklődésből vettük elő.” Az előadást záró dalban jóleső humorral, ám némiképp didaktikus és elcsépelt módszerrel eléneklik nekünk a szereplők, hogy semmiképp nem kívántak párhuzamot vonni a darabban bemutatott kor és a mai magyar társadalom között. Emellett a közönség tagjait is szépen megkérik, hogy semmiképp ne értelmezzék a látottakat korunk allegóriájaként, főleg mert az akár derékba is törhetné szegény rendező karrierjét, és ha már szóba jött, és esetleg ül a nézőtéren illetékes, ők mind pályakezdő színházi emberek, és hálásak lennének bármiféle munkalehetőségért.

Hogy melyik néző milyen mértékben érzékeli áthallásosnak a darabot, természetesen még az efféle rásegítéssel is befogadónként változó. Mindemellett érdekes megfigyelni, hogy a Stúdió K és a K2 színház is éppen most tűzte műsorára ezt a Brecht-darabot (Rettegés és ínség címmel). Erről Darida Veronika a következőket írta: „A színpadi események és a saját életünk között természetesen nem kell semmiféle összefüggést keresnünk. [...] Persze csak ha képesek vagyunk arra, hogy a ruhatárba, a kabátunkkal együtt, felakasszuk a gondolkodó eszünket is.”

A fotókat Éder Vera készítette.