Zendülj meg újra fájdalmimnak lantja,

Zengjen húrod borongó éneket

Enyhítsd a fájó lélek szenvedéseit

Gyógyítsd az újra fölszakadt sebet.

Ó balga én! ki hittem önfeledten,

Hogy szívem a boldogság fészke lett,

Ki boldogságom tengerének néztem

Az ért, mely átcsörögte keblemet!

S mi gyorsan, ó mi gyorsan hullt a fátyol

Örömittas szememrõl földre le,

Eltépte ábrándim tündérvilágát

A zord valónak kegytelen keze.

Boldogság! ó üres szó vagy te, érzem,

Szivárvány, mely felettünk átlebeg

Mosolyogva csalfán, s aztán cserbe hagyva

Az érte nyúló vágyteljes kezet.

Ûr van szívemben, ah mi tölti azt be?

Ó, semmi, semmi, mert árnyként követ

Boldogtalanságom setét alakja,

Kínozva, marva tépett lelkemet.

Míg ettõl meg nem szabadulok, addig

Boldogtalanság éles körme tép,

Agyamban egy szörnygondolat tanyázik

Reményem zöldjét egyre dúlva szét.

Ó tudni azt, hogy nincsen olyan eszme

Melybõl felém egykor derû ragyog

Ó tudni azt, hogy aki mindörökké

Boldogtalanná tesz: magam vagyok!

Egy élet átkának rémes igéit

Érzem ónsúllyal tört lelkem felett,

Melyek a kétség s önkínzás porába

Hajtják erõvel vérzõ szívemet…

Hol itt az út, mely mondaná: járj rajtam,

S én elvezetlek vágyaid felé?

A sírnak útja is nyugalmat ád csak,

Boldogság onnan sem dereng elé...