Égre merednek a fák csontjai. Dermed a föld.

Északi vadliba sír távoli párja után.

Hold sugarában – a fagy késein – elhal a hang.

Immár éjszaka lesz, hosszú és szigorú

csend, álomtalan éj, tenger zúzmara, dér –

„Já, der wilde Jäger kommt…” – riogat nagyanyám,

s kuncog a pulzáló csillagok árnya mögött.

Ómama, nem hiszem el; látod, nem hiszem el.

Zord ez a tél. A szorongás már benne lakik.

Wilder Jäger? Rege az, kódolt félelem az,

kódolt meglapulás. Végül csak nevetek –;

s jönnek a néma kopók – ablakon át – befelé.

Jönnek a lassított vérebek…

                                          Itt maradok.

Mintha maradni akarnék. Tavaszig legalább.