Kedves uram, ezerkilencszáznyolcvan

szeptember ötödikén, miután

elutazott, talán

nyári idõszámítás szerint déli

tizenkettõkor, s talán

Pécs város fõterén

Hunyadi János szobrától alig

néhány méterre, a zebrán,

a zebra túlsó végén, abban a

pillanatban, mikor a

villogó zöld megpirosodik,

s kettõt kell lépni gyorsan,

hogy megint

a járdán legyen az ember, tehát

szaporáz már, érzi, hogy hibát

követett el, amikor mégis

elindult, de nem akkorát,

hogy valaki felelõsségre

vonhassa, hiszen

mindenkivel megesett már ilyen,

s az autóknak az ezred- vagy század-

másodperc semmi sem,

egyszóval ama sávban, ahol

a „még igen” s a „már nem” állnak,

s hitbizománya van a halálnak,

kis híján elütött egy taxi,

és itt abba lehetne hagyni,

de hogy mégsem,

elkezdtünk ordítozni,

„menj az anyádba, te állat”,

„te hülye bunkó”,

s hasonló

képes mondatok szálltak,

melyek az ihlet mámorában

születnek csak,

míg ránk nem dudáltak,

akik menni

akartak, hisz semmi

különös nem történt, rendõr

nem jött oda,

s már-már a járdán álltam,

úgyszólván kiléptem

a versbõl, miközben

a jármûveknek megint zöld lett,

s megkondult a déli harangszó,

mintha fölöttem harangoznának,

s Hunyadi gyülevész parasztjai,

magyarok, délszlávok, románok,

s a többi hungarusok

ordítoznának,

mert a forgalom, vagy ahogy

itt mondják: a történelem

kereke elakadt

s mire jó ez? menjünk a mellék-

utcába, ahol van tér,

van idõ, és nyugodtan

agyonverhetjük egymást, ha tudjuk,

tehát a taxi elindult,

én fölszívódtam,

és önnek bevallom,

hogy rettenetesen betojtam,

mert mi lett volna, ha,

mondjuk, ön velem van,

és hallgatva a csevegést,

beszáll a buliba,

minthacsak véletlenül, minthacsak

emberileg, nem a

közép-európai vagy a

nándorfehérvári tanulság miatt,

de kicsit elfogultan, kicsit

sajogva folyton a múlt

sebeitõl, kicsit

érdekelten még akkor is, ha ön

sok mindenre másként emlékezik,

vagy éppen azért, hiszen

valamennyire ismerem,

néhány nap elég volt, hogy tudjam,

eljött volna velem,

azaz velünk a mellék-

utcába, ahol van tér,

van idõ, és nyugodtan

agyonverhetjük egymást, sõt, nyomban

agyon is vertük volna, így most

örülök, hogy már vonaton volt,

és ezúttal megúsztuk elevenen,

fogadja õszinte üdvözletem.