1.

Csak átszállni csukott szemmel az álmon.

Lebegõ játékszereként a szélnek.

Áttetszõvé váltam, akár az álom,

vagy a tükör, melybõl hangok beszélnek.

Az ágyból a kék holdat bámulom.

Órákon át, míg el nem jön a reggel.

Elaludni félek, mert nem tudom,

hogy kinek az álmában ébredek fel.

2.

Fadót hallgatok mostanában,

így vészelem át az árnyakkal teli éjet,

s cigire gyújtok, válaszképpen

a csillagoknak, melyek a magasban égnek.

A gangon szívom el, s látva, hogy

a sötétben egy másik is fel-felparázslik

(akár az õrtüzek az éjben),

találgatom, vajon mit gondolhat a másik.

Fél az élettõl, a haláltól?

Hogy majd minden a szénfekete ûrben vész el?

Érzi-e õ is, hogy ijesztõbb

nincs annál, mint ha nem marad már többet kétely?

Fénylõ udvara van a holdnak.

Hogy fúj alatta a hideg, csillagos semmi!

Mintha abból fújna, aki már

csak halottakat s emlékeket tud szeretni.

3.

Hány kihunyó fényt. Hány könnyû esõt.

Hány álmot átaludtam.

Hogy odaadjam, hogy visszavegyem.

Elfelejtsem és megtanuljam.

Holdfény-évek után, hogy

megtaláljam magamban a helyet:

az örvénylõ sötétben, melybõl

vétettem, s melybe visszasüllyedek.