Széltornya
1
A hegyoldali házat
vadszõlõ bodorítja
tompavörös levelekkel –
félkörben alatta
mészkõ-szakadékok alján
füstöl a város –
Párás kora-reggel,
míg Jusztika néni alszik
Lénárt s Anne-Marie
nevetése hallszik
s pingpong-labdájuk nagyokat csattan
hol egyformán, hol szakadozottan
s a szarvasagancsos mély folyosóra
besiklik a szûrt fény
négy szines ablakon át
s dércsípte gyümölcsü ágak alatt
a gyerekek két vizslája szalad
futnak, ugatnak a tarka kutyák.
2
Ki ismeri Széltornyát?
Juszti néni kötõtûit
és Gazsi bécsi szivarját?
kinek a kedve járt ott
hol az öreg falióra
nem az elmúlást hirdeti
hanem az egyformaságot?
ki ismeri Széltornyát?
Szöcskét, Anne-Mariet,
meg a többieket?
ki látta magasból
a város éji pettyes ruháját
és nappali gyermeteg kuszaságát?
ki ismeri Gazsi bácsi házát,
Ki ismeri Széltornyát?
3
Fölkel a Piros Fej az égen
és elalszik,
fölkel a Zöld Fej az égen
és elalszik,
örök forgás öleli a házat.
Lefekszik a harmat a ház küszöbére
és elalszik,
de Szöcske, meg Anne-Marie
egészen sosem alszik:
álmuk özönébõl
a Piros Fej jajgatása hangzik,
álmuk özönébõl
a Zöld Fej makogása hangzik.
4
Tág erkélyen
vesszõ-fonatu széken
ülünk a hûvös légben
míg benn a szobában
vén cselédek
mosdatják, öltöztetik
az apró-népet –
õk mosdattak minket is,
mikor kicsinyek voltunk,
hajukba kapaszkodtunk,
hasukon lovagoltunk
s majdnem azt hisszük: évezreken át
õk mosdattak apát, nagyapát
és nincs is idõ –
5
Anne-Marie
hozz kávét Lénártnak és nekem,
te szerelmen túli szerelem,
viaszból öntött rózsa,
gyémántból köszörült ennivaló,
aranyozott mosoly,
cicázás papnõje,
házon belüli kerítés,
önmagad tükörképe,
valóság villámhárítója,
semmiség holdja,
hozd a kávét, Anne-Marie!
6
Néha lesétál,
néha elúnja, lesétál
a város egyvelegébe
a ház-e? vagy a népe?
Mondjuk: a népe –
de minden lépte
a mozdulatlan vázat
viszi mint láthatatlan csiga-házat.
Úgy is felfogható,
hogy Széltornya személyesen,
ha sokkalkja tisztességét odafenn,
elindul óvatos kiruccanásra:
bölcsen,
hogy botrányt ne keltsen,
magára szed néhány álruhát
s álruhája Gáspár, Szöcske, Leonárd.
7
Széltornya
változatlanság orma,
körötte égi derû-ború,
homlokán vadszõlõ-koszorú,
elõtte a hegy mészkõ-szakadéka,
és lenn a város, mint tóban a béka –
õ fenn a levegõben
csak tûri elnézõen
idõtlen zsámolya elõtt
az önmagában maró idõt,
a szálkás, vagy tömött felleget,
melynek mindig fontos a dolga,
s a lenn hadonászó füstöket,
mintha tíz-húsz pártember szónokolna –
ha jég csörög, ha erdõ zöldel,
õ nem törõdik se éggel, se földdel,
neki mind rangján aluli:
önmaga császára, egymagában
trónol bárgyún és vidáman.