„a kertbõl vers lett s míg a vers él

                                                                                             e kert erõsebb lesz a kertnél”

                                                                                                                                  (Csorba Gyõzõ)

A Csorba-kertben bolyhos délután volt.

Aludt talán a gazda, és a fák

valamit éppen tárgyaltak az éggel,

õsz volt, hiány s nem híja semminek.

Nem volt kerítés. Bárki kompilátor

bejuthatott, ha éppen kedve volt

egy versre való kertet lopni tõle,

hisz nem kifosztható, mi adva van.

És mégis, mintha schlaug- vagy körtetolvaj,

úgy ácsorogtam ott, kölcsönveszek,

gondoltam, néhány szétszórt kerti holmit,

mitõl lett kert a versbõl, megtudom,

s mitõl erõsebb hát e kert a kertnél.

Leskicceltem magamnak pontosan,

a mintázat hogyan lesz szerkezetté,

a vadméz napsütésben lomb és ág

miként vetül kavicsra, földre, õrá,

formája így és terjedelme úgy,

területéhez képest mennyiszer több?

és akkor lesz egy príma raszterem,

a többi zsákmányt belegöngyölöm majd,

hazalopom, s belõlük lesz a mû.

Egy nagy ponyvára kiterítem õket,

elbíbelõdöm vélük napra nap,

addig pászintgatom, csoportosítom,

mi tartozik, hogyan, miért s mihez,

míg átdereng a napsütötte formán

az a kert itt, és verssé összeáll.

Vagyis, gondoltam, addig nyûvöm empát’,

míg új széltéhez ismét mélye nõ.

De nem nõtt. Semmi sem nõtt. Kirakósdi,

kis kompilátum, tisztes plágium

hevert elõttem, bármi olvasattá,

ezer másikká összerakható,

de mû-anyag csak, zizgõ pálcamáglya,

nem kert, csak kérgek, rostok halmaza.

Még ha egészét, mindjét idelopnám,

ha minden színét is, csak színtelen

makett maradna, pontos és idétlen,

idõ nem volna benne, telt idõ,

a titka nem, a belsõ nap sütése,

a tér, a távlat, az a hetvenöt

(duplája épp saját idõmnek) év nem,

mit ünnepelni alkalmamban áll,

e kertet el nem tanulhatni tõle,

a többjét még egy alkalomra sem.

(Az ember érik, s rájön, hogy hiába,

a telt anyag mögött a szerkezet

nem az övé, csupán a minta váza,

hát jobb, ha mindent szépen visszavisz,

s egy cédulát ír: „gazda, isten áldjon,

a több Te vagy, és több nem mondható.”)