Most téged énekellek, Pécs, szerelmem,

Örökszép, ifjú, déli városom,

A pillanatnak villámlobbanásán

Midõn elém ragyogtál egy napon.

A hegy tövében színes kockajáték,

Akár a gyermek anyja karjain,

A város kúszik följebb, egyre följebb

Az enyhe lejtõk lágy hullámain.

Szemem kitárul, lelkesen csodállak,

S gyermekkezekkel tapsolok feléd,

De már az ifjú és a meglett férfi

Sejdíti benned teljes életét.

A székesegyház négy karcsú toronnyal,

A fõtéren bizánci kupola,

S a verõfényben mintha benn pezsegne

A Mecsek könnyû, illatos bora.

Salakhegyével másik Pécs köszönt rám,

A munka és a kõszén városa,

S gyárak kürtõin, gépek gyors futásán

Egy ígéretes, új kor mosolya.

A bányák felõl villanyvonat kúszik,

A hegytetõn csend, ezer vadvirág,

S a lábam alatt feltáruló mélybõl

A munka küldi gyõztes himnuszát.

S hadd mondjam el csodás titkát szívemnek,

A tûnt valót, mely most is felhevít:

A fõtéren hogy láttam meg elõször

Tündéri, apró, könnyû lépteid.

Csak villanás volt komoly gyermekarcod,

Felröppenõ, játékos, szép hajad,

De, bár sokáig eltûntél elõlem,

Szívemben képed mégis megmaradt.