Az új idõknek könnyû mámora,

az együtt töltött, nagy szilveszterek,

Tettyén a pisla fények,

a lenti szélfútta terek.

Mögöttünk forrt a múlt: elõre

elnyert büntetésem, a katlan.

Valami közös dolgunk

akadt, halaszthatatlan.

Koszta Gabi volt jó, ott ülni náluk:

a karamellás sütemény, a tél,

az év utolsó napján délelõtt

a fagylaltszínû fagy, a kék

üveggyûrûk.

                        Rémálmom délután:

Álló órákig rémülten kerestem

útlevelem, a kolozsvári ház

minden zugát bejárva: nincs!

se útlevél, se más irat! Pedig estére

Pécsre várnak szilveszterezni…

Ó, mért jöttem haza?…

S ekkor belém nyilall:

papírok híján nem engednek át

a határon!

Már nem indul vonat! Hány óra? Alkonyul…

És álmomban szállok alá

az udvar szürke betonján, miközben

puhán bekap egy kékes örvény.

És ekkor felriadtam.

Jó volt felébredni idegen ágyon

délutáni homályban s inni egy kis vizet.

Elõttem az est, az év, évtized.

Éjfélkor a Széchenyi-téren fellövelltek

a petárdák. Palackok törtek,

vonítottak a papírtrombiták.

Gajdolás, csajricsaj, csörömpölés,

röhej, sikoly, vijjogó robbanás.

Mintha nem is az idõ váltaná mezét,

hanem egy lidérces gõzfürdõbõl köszöntene

ránk a feltámadás.

Reggelre lehullott a hó. A város

levedlette az ó, fekete szõrt.

Fehér bundája nõtt. A megeredt

délutánban csak a lejátszó

világított, piros-zöld légikikötõ.

Beethoven legutolsó vonósnégyesét

hallgattuk s egy kis Don Giovannit.

Szóval, ez volt jó Pécsen. Rogyásig nevettünk,

hosszú adogatással, – olyan

volt, mint egy leütés nélküli labdajáték.

A Marci kandúr, kövér üstökös,

öt méterrõl vágódott az ölembe, -

karma nyomát még évekig viseltem.

Január, kilencvenes évek eleje.

Gyomrunkban a nevetés gipsze.

Forgott velünk zene után a csend.

Ott ültünk, együtt, mindannyian. Mintha

folytatódhatna mindez:

télbélelt muzsika mélye.

Mintha se embert, se várost

nem vethetnének szét a semmiségek.

Kint papírtrombita, törött üveg

beomlott lármája szólt, – a jövõ zenéje.

Az is létezik, amit még nem tudunk.