Agyából a levél
Képtelen visszaemlékezni rá, hogy bedobta-e
tegnap a levelet, amit a garázsba menet
magához vett, hogy a postaládába bedobja. Ha
nem dobta be, akkor elveszett, mert itthon
nem találja, a táskáját már többször átkutatta,
ráadásul nem is szokta a táskájába tenni, nehogy
elfelejtse bedobni. A kezében, a hüvelyk és a
mutatóujja közé szorítva, a karját könyökben
kissé behajlítva viszi inkább, hogy a szeme,
miközben néha-néha a lába alá néz, beleakadjon.
Ha más is van nála, azt addig mind a bal kezébe
fogja, amíg a jobb kezével (mindig azzal)
bedobja (-dugja), s a nyílás aprócska billentyûin
zongorázik kicsit, hallgatózva, hogy koppan-e
a láda alján, s ha igen, akkor az elejére is odapillant,
s bosszankodik, hogy már kiürítették, s hogy
legelõször oda, „A leveleket elviszik:” táblácskára
kellett volna pislantania… Most erre sem emlékszik,
csak arra, hogy oda tette a szemüvege, az
igazolványa, az autóstáskája mellé az asztalra,
s mikor az elõbb leült, hogy újabb levelet írjon,
jutott eszébe az egész… Valami nyilatkozat
volt benne, amit aláírva vissza kellett küldenie, hogy
a járandóságát kifizessék… Ha nem kapják meg,
talán újat küldenek (gondolja)… Egyszer
nagy szerencséje volt, hogy elfelejtett bedobni egy
szokatlanul indulatos, úgyszólván gyilkos hangú
levelet, mert mire kiderült, hogy elfelejtette, váratlanul
barátságos gesztust tett a címzettje, s ettõl fogva vált
szorosabbá a kapcsolatuk (bár valami rendellenes
mindig maradt benne)… A postaláda az utca túloldalán,
körülbelül ötven méterre van a lakásától,
s igaz, hogy „sétálóutcában” lakik, amely
meglehetõsen tele van szinte mindig, de tegnap
hétköznap volt, mások is rohantak, s ilyenkor még az
átlagosnál több, jó alakú szép nõ után is kevesebbszer
fordul hátra, ismerõssel is ritkán áll meg beszélgetni,
s ha igen, azt nem… Meglehet, hogy mégiscsak
összetalálkozott valakivel, azért esett ki agyából a
levél?… Vagy reménytelenül sokáig nézett (bámult) egy
nõ után?… Vagy… de arra másnap emlékezni szokott.