Lovászi Pali bátyámnak

Vigyem-e a függõ lámpa

könny-csipkéit, dér-pihéit

a fény és drót doktorához?

átlátszó kõszálait

és kiszáradt tengerpartját?

Egyre szûkebb sikátorban

nem találok fuvarost.

A cseléd-nõk lógaszkodnak

hálón, hosszabb álmukért

kapnak némi órabért.

Fenn az idõ tûhegyén

kirakó-játék a Tettye,

lenn behorpad a Puturluk.

Zegzugok körûl a város

félig-nyitott kõgallérja

itt forgószél közepén

trónol Haviboldogasszony

– hanyatt fordult szamara

négy patát az égre vet –

köröttük a szikla-gallér

a kormos eklézsiára

õszintén, csatorna nélkül

bõven gyûjt esõvizet.

Nincs híd. Csak a zuhatag.

Példázatként, vagy csalétkül,

deszka-palló a víz mellett;

de igazi rokonok

egymás keblére borulva

szárny nélkül is átrepülnek,

a képzelt betegek nyelik

a török-korból maradt

vörösréz félholdakat.

Törpe-kucsmám eltemet,

patkány-prémem elsirat,

de szél-borzolta magasban

õrzi szõlleit Makár,

egy-ujjal tanít Jakab

a tóban, hol mossa lábát,

énekelni pontyokat;

errébb Málom mezeje

ül a vasuti sorompón,

megáll a sörház elõtt

s gondolkodva hazatér.

Mokka-torta kerekén

bankban, kristály palotában

elefántok kórusa,

áhitatos kehely-csengés;

hol a ház-sor lelapul

ott úszkál a kovácsmûhely

múlt századok bíborában,

sötét csücskei között

vén és ifjú ördögök

muzsikálnak gyászruhában;

s a borotválatlan út

ahol szûzek orgonálnak

s a házmester buboréka

fölvet egy-két üstököst:

itt a kávé-torta széle,

tovább tán a lila semmi,

tán ösvény a gyümölcsösben,

szétszórt kutyaugatás,

éjben elveszõ vonat.

Tisztító-szerek közül

a söntésbõl süt a nap,

ott olvasható a naptár,

a csótányok függõkertje,

pettyes gazdaság, beléje

zápor-mosta haj merül.

Hát a korsót is vigyem?

minden forrást és villámot?

az istálló kürtjeit

éppen mikor áldást fújnak

telt tõgy és sírmécs között?

Nem hallgatok íly tanácsra,

mit ezüstpapír köhög

kátrány-tócsából a vak

berekesztett ablakokba.

Inkább fölgyújtom kabátom

fényes pillantásait,

millió kis lepke-csápját:

lássalak, te árny-lepett,

aki hálódat veted

gyermeksírás-méhkasokra,

és az óváros fölött

a jövendõt elkötöd,

rongyos múltat vetsz alája

– egy lámpára éhezem,

te, oltottan, mindahányra –

Bánod? Itt viszem a gemmát!

Hadd jõjjön szemközt vele

a vállával elfutó

mell nyitott kerámiája.