Az éjszaka csodái
A városvég itt csupa szürke ház,
a részegekre angyalka vigyáz
s a villanyfényben mint aranykehelyben
alusznak a tûzfalak, háztetõk
s a sorompón túl ében-szín delejben
zizegnek a láthatatlan mezõk –
a messzeség öblén pár pisla fény ég,
mögöttük nyugodt mélység a sötétség –
Ha becézésem és csókom se kell,
kicsi lány, mivel ringassalak el?
Ha elzár tõlem a buta lakat,
lesajnál minket majd a virradat.
Bámuljuk egymást búslakodva és
szánk sarkát bontja már a nevetés.
Te! ha hiszed, ha nem hiszed,
úgy szeretem nevetésedet,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –
aranypor mállik az éj válláról,
s szemközt a sarkon a cégtábláról
furcsán szökken a pentameter-sor elõ:
„Tóth Gyula bádogos és vizvezeték-szerelõ”
– a nevetésed is ílyen bolond:
mindenre illik és semmit se mond.
Üldögélünk csendesen,
két jó-gyerek, rendesen,
messzi kocsma-zene hallszik,
a környéken minden alszik,
az alkóvban odaát
mélyen alszik anyukád
szomszédban a Vakos néni,
ferdeszájú Vigláb néni,
Balogh úr, a vasutas,
imádód, a kis-inas –
Itt is ott is, emitt is, amott is
bajszos rendõr õrzi az álmot,
nagyfülü bagoly õrzi az álmot,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –
itt is, ott is, emitt is, amott is
dongnak az öreg faliórák,
bánatos hangú ingaórák,
fodrozzák az éjszakát –
Alvó lélek, kússz a tájon,
álmodon mint pókfonálon,
huss! huss!
Föl a légbe visz az út,
tág a lég,
tág az út,
tág a lég,
tág az út,
hozd az örömöt, hozd a bút,
hozd az örömöt, hozd a bút,
huss! huss!
Nézd! a ház
mint a felhõ, fényt cikáz,
mozdul, mint a barna-béka,
vele mozdul az árnyéka
és belõle alvó lelkek
párolognak, légbe kelnek
a kéménybõl, mint a füst,
az ereszrõl, mint ezüst –
száll a kövér Vakos néni,
deszka-vékony Vigláb néni,
és köröttük nagy sereg
libben, szökken, hempereg –
Ni, a Gõs pék ketté-bomlott
és kergeti önmagát.
Balogh úr a templomtornyot
fújja, mint a furulyát,
azt fújja, hogy „Ne sirasson”,
mégis könnyezik belé –
Ott meg a cukrász-kisasszony
tipeg fejjel lefelé –
Vigláb néni peckes-módon
sétálgat a sürgönydróton,
krinolinja lyukas-hordó,
kezében egy napraforgó,
vékony nyakán férfi-gallér,
oldalán egy szép gavallér.
Vigláb bácsi nagy-kesergõn
kuporog egy lámpaernyõn,
nézi párját: „Lássa, kérem,
parádéra megy a pénzem.
Nekem pohár sörre sincsen,
neki fodrász, ruha, minden.
Én megmondtam már ezerszer,
hogy hibás a mai rendszer,
államreform kéne régen,
persze nem hitték. Na tessék!
Adó, lakbér… nem csekélység!
Öt gyerekem van, kérem!”
Oda nézz, szösz-bogár:
ott a boltos lánya áll,
boltnak hisz egy fecskefészket,
benne várja a vevõket:
ez már mégis hajmeresztõ,
hogy ma senki be se néz!
Majd belép a szívdöglesztõ
hollywoodi filmszinész:
„Kérek kilenc fogkefét,
ráadásul a kezét.”
Röptük össze-vissza húz…
rá ne nézz, mert megvakulsz.
Mogyoró Pál ezalatt
megfogott egy sülthalat.
„Tanár úr tudná talán,
mílyen hal ez? macskacápa?”
„Rá van írva uszonyára,
de nincs itt az ókulám.”
Pál örült, hogy futhatott
és szekundát nem kapott.
És a ritka állatot
vezeti egy hosszu hídon:
„Majd vadászni megtanítom.”
Tejes-ember a kéményen
üldögél mint nyári réten,
kisgyermek lett újra szépen,
mézes-kenyér a kezében.
Távol, öreg bükkfa alatt
labdázik egy fiú-csapat,
õ a szemét rajta-felejti,
mézes-kenyerét halkan elejti,
kicsúszik alóla a rét, meg a kémény,
s eltûnik az éj csipkéi mélyén.
És erre-arra az alvó csapat
potyog a falról, mint a vakolat.
A villanyfényen átdereng az ég,
a városon túl látszik a vidék,
a dombok gyengéd-rajzu háta
– és elcsitul az alvók karneválja.
Jön a söprõgép tompa morajjal,
mögötte a hajnal
fut lobogó szõke hajjal,
csörömpöl a reggel, száll a fény…
és az éji tág csodát,
ezt a fura micsodát
ketten láttuk: te meg én.