Havihegyi elégia
HITEHAGYOTT
SZOBRÁSZ
sátorozók
egyensúlyzavaros alakzatok
kiállítása
teljessége káprázatában
csak egy kis kápolna forog a
mészkõsziklák talapzatán
örökkévalónak
tûnõ
tárlat
odalátni
bárhonnan
oda
a percek vénasszony-ujjaira
amint olvasóként
a feketegyöngyü szöllõfürtöket pergetik
TAPINTHATÓ
IDÕ
verdesve
a kéz madara
nem bujdokol külön-évszakok bozótjában
röptében érinti a dolgok
megcsendülõ jelenlétét
a végsõ formák faragója akár
magát állíthatná ki a napsütés ormaira
leszédül
nyomban
testet öltött
a megfoghatatlan
idomai lankásan-ékesek
SOHA MÉG
ILYEN DERÛT
mindenünnen
idelátni e szobrokra
gyermekkorom bálványai a lassú fényben
végeérhetetlenül
emelkednek
átfúj rajtuk a szél
átcikáz rajtuk a lepke
elevenségük zöld csobogás
egymást tükrözik a mozdulatok
lombok vakító sürgésében
egyik levél
a másikat
NYÜZSÖG
AZ ÜNNEP
búcsúi emlékjárás keríti az eget
melyen a madarak szobrai is kitárt szárnnyal
mintha állnának s röpülnének
az osztatlan pillanatban
harangzúgásban kopog a dió
a tisztára söpört udvaron
a levegõ íve rugalmasan hajlik szememhez
hogy továbbképzeljem a
fa
félbemaradt
mozdulatát
DE KI EMEL
SZOBROT
a csonthéjroppanásnak
a kerekek elforgásának
levelek rozsdarágta lyukainak a
hömpölygõ avarban
sólyomhiánynak
az ég magasán
ki emel szobrot
a tériszonynak
az eszmélet
egyedülvaló kavargásának
a portölcsérnek
vasvázaikat
milyen szobrász szerkeszti meg
ha ez az õsz is elcsavarog már