Beroskadt itt a táj, mint szépruhás halott
melle, kit tébolyult szerelem sírba tenni
nem enged és akit csak lassú és konok
harccal tud a halál végsõ birtokba venni. –
Beroskadt itt a táj – még néhol láthatod
a pusztulás nyomát: pár üszkös folt, más semmi,
beroskadt itt a táj, de, ó, ki gondol erre már?
Fénylõ kincstárakat hord mindenütt a láthatár.

Sziklán ülök. Közel szállong az õsz, de még
zöld a levél. A gyász piros-sárgája rejtve
lappang a szín alatt, erõtlen kürt-jelét
figyelve az okos szeleknek, majd amelyre
kitörhet boldogan: az élõ szégyenét,
díszét és szégyenét fájlalva, ünnepelve, –
díszét és szégyenét, mert romlás, mert romolni kell,
díszét és szégyenét, mert jobb élõ elõl megy el.

Alant a völgy-lapályt szõlõtáblák fedik,
a kéklõ négyszögek, mint ódon csataképen
a fölvonult hadak, melyeknek rendjeit
harc nem kavarta még. Idébb, a hegy tövében
csak tûnõ s villanó részecskék sejtetik
a tárgyakat, mivel a hegy-falat merészen
benõtte a bozót, s miként a szél, az ágbogak
szemem elõtt szelid mozgással úsznak, inganak.

Balról a nyúlt Mecsek mint állat-óriás,
mely békén elfeküdt, s hasához hagyja bújni
jóltáplált kölykeit, a dombokat. Csigás
bundájuk ujjaim begyén érzem simulni
vagy arcom ráncain mint lágy cirógatást. –
Kölyök-szag: rossz vagyok, jó volna megjavulni:
a felnõtt tévelyeg: szülõ-anyját, testvéreit
elhagyja, gyûjtöget, fogat meg körmöt élesít.

A völgyön túl a táj lankásan nõ az ég
kékjére. Hengeres torony, simán kanyargó
fehér út, – még odébb házak seregletét
takarják dundi fák. A száz irányba tartó
tekintet meg-megáll, mélázik szerteszét,
kívül nyugodt a kép, bennem forgó-kavargó. –
Lehunyhatnám szemem: már semmi nem segítene:
húsunkban zengedez tovább az elnémult zene.

Sziklán ülök. Nehéz a dús légáradat,
nehéz, alig birom: mégis feszít, emelget;
a lombok és füvek illata-íze rátapadt,
amint a táj fölött hullámzott és kerengett.
Nemcsak tüdõm zihál, egész testemre átragad
a jámbor kapzsiság: mindent magamba nyeljek:
völgyet, hegyet, fehér utat, nyugalmat és derût,
e roppant omlatag bájt és pehely-könnyû erõt.

Mindent magamba! csak mindent magamba, ó,
helyettük is, kik ott az ártatlan lapályos
s az alkony-táji nap fényében szunnyadó
szõlõk és fák alatt a kõzet-éj halálos
országában gyûrött inakkal és fakó
szemmel feküsznek a pár-ölnyi ég alá most,
s néznének szerteszét, dagasztanák a mellüket,
de sûrû por kering, kínok között lélegeznek. –

Sziklán ülök. Zajos beszéd és lány-kacaj
szállal a Pihenõ tetejérõl a völgyre.
E kisded õrtorony nevettetõ bástyáival
készül türelmesen a minden-éji pörre,
melyet halálra ví dühödt és zajtalan
hadaival a völgy s az erdõ, s õ, a törpe
próbálja védeni haragjuk ellen rábizott
táját, s hiába: õsz felé zilált lesz és nyuzott. –

Szél jõ a hegy mögül, megrebbenek, megyek.
A lombok támadó fortélyaik beszélik.
Sietnem kell. Ha itt szorulnék, senkinek
nem volna gondja rám. Lesem fürkészve mégis:
a Pihenõ fehér terméskövei véresek,
sehol a lány-kacaj, szörnyeteg óra érik.
Az út végén az éj torlaszait építi már,
a kavicsokból is iszonyat rí és borzadály.