Földomborul és elsüllyed a táj.
amint az út hulláma ringat.
Hegyi szél hínárja akasztja
egyszerre lépõ lábainkat.

Apád, anyád és minden szeretõd,
köd most és semmi néked, kedves,
és én vagyok csak a valóság:
hadd szóljak szépen a szivedhez.

Százezerévek zúgó mélyein,
lám, úgy forgott a múlt miértünk,
hogy sírokon, bölcsõkön által
szerencsésen egymáshoz értünk.

Örüljünk, ríjjunk, mint a gyermekek,
mert, ó, be másképp is lehetne:
kis késéssel vagy sietéssel
nem révedhetnék a szemedbe.

Hozzád és hozzám tartó szálakat
kévényit font ott lent az élet.
Mögénk zuhant a messzi bárdja:
mi magunké, s a föld miénk lett.

Mégis: szellõként libben az idõ,
és ujjainkat szétbogozza,
és visszasodor menthetetlen
régi szürkéknek jóba-rosszba. –

Hozzád és hozzám tartó szálakat
kévényit font ott lent az élet,
nem futhatunk el: öncsalások
csupán a gyors feledkezések.

Apád, anyád és minden szeretõd
köd most, és nálam mégis többek,
mert néha minden foghatónál
nagyobb ereje van a ködnek. –

Földomborul és elsüllyed a táj,
amint az út hulláma ringat.
Hegyi szél hinárja akasztja
egyszerre lépõ lábainkat.

És már tudom, hogy nem is mi vagyunk,
csak énünk egy-egy kósza része,
mely hasztalan szabadkozással
szédül megint a csonk-egészbe.