Szökik már a fény. Lám: a szótlan, magos
tetõkön szalad, száll, s a józan tetõk
kigyúlnak, lobognak. Szelid máglya most
a város, mely ott ég a hegy-láb elõtt
a tál-völgy ölében. – Tovább száll a fény,
fogas dunna-felhõk ezüstjén lebeg
– finom pír az arcon. Tovább száll a fény,
a mély ég szinén még kicsit tetszeleg,
s tovább száll megint, és a mély elnyeli. –
A tárgyak homályos szivébõl kilép
a fátylas sötétség. Siet, s meglepi
a földet; csomókban lapul szerteszét,
csorog mint a víz, és pocsétákban áll
a bokrok tövében, – s a jég-arcu hold
elindul hüs útján, fehér, nagy madár,
elindul hüs útján a vak fák alól.