A kényes õszi nap mindenhová elér.
Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja.
Rezgõ fényoszlop a jegenye, óvatos
forrás iparkodik lábánál, hangja sincs.

A koporsóra itt nem gondol senki; halhatatlan
hittel építi házát, erõdíti és béleli.
Gyanútlan sétáló, számat tátom minduntalan.

Ifjúkoromban váltig undorodtam:
kaloda-város, börtön-város, sivatag-város.
Nagyon sajnáltam magam érte.

Ház nõtt az üres telkeken, a dombokon, a réteken.
A bulgárkertek salátái, káposztái, zöldségei
házakká változtak, s ahol a labdát rúgtuk, a
gyakorlótér roppant gyep-négyszöge.

A hûtlen bûnhõdik: a régit sem felejtheti,
az is benne van, ami nincs,
az is benne van, ami van:
most a hûnél hûbbnek kell lennie.

Nagy kerekes-hidak, piaci bódék,
konflisok a Széchenyi téren,
árkok, eperfák, öreg temetõ,
fatelep, tehéncsorda, búzaföld,
kanyargós ródlipálya-lejtõk,
madarak- és fák-napja, régi Tettye,
kaszárnya-ablakok alatt komiszkenyérért
siránkozó kölykök, vaskos beszédû,
kopott lányok...

Bennem van minden, ami nincs,
s bennem van minden, ami van.

Ó bûvölõ város, sokarcú,
ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.

Nyugalmak, zajok fészke,
kõszürke és levélzöld,
hegyen hivalkodó, völgyben rejtõzködõ,
tegnapelõtti és holnaputáni,
makacs munkás, kéjjel lustálkodó,
öl-puha, aszkéta-rideg,
aggastyán-bölcs, kamasz-melldöngetõ:

ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy.

Nekem: A VÁROS mindörökre.

Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja.
Az õsz kirakta foltjait a tájra.
Ölében viszi a Mecsek a télbe
embereid és házaid.