Pécs õsi városa,
egykor csodák hona,
tejjel-mézzel folyó,
Kánaánt másoló,
        kétségtelen.

Harmatot reá az Ég maga szórt,
zsíros-jó földekben túlsága volt.
Boldogságos haza,
ékesség halmaza,
Istennek zsámolya rég.
Ó, vajha ma is az lehetne még!

Akárki meghányja,
könnyecskén belátja:
Gráciák tanyája
állt itt hajdanába,
        igen-bizony!

Borágas dombhátak köröskörül,
termékeny rét, szántó mindenfelül.
Ötlött bár csak észbe,
csak bár vágy idézte,
óhajtás igézte rég:
való lett azonnal, – ma: semmiképp.

Város, gazdag virány,
gabnával drága táj.
Apollót e helyre
vonzotta a kedve,
itt laknia.

Magyarhon Athénja, az volt e föld,
hányféle mûvészet virága költ!
Itt írók, tudósok,
versenyt alkotó sok
elme forgolódott.
Akarnák, se tudnák megtenni ma.

Fölöttébb kellemes
város, te érdemes,
házakkal nagyszerû,
nincsen szó rája hû
elmondani.

Ehelyütt templomok dísz-sora állt,
bástyák és õrtornyok tömbje kivált.
Mint Édent irigyelt,
ki ide seregelt,
hasonlót sose lelt még.
Haj, de most nem úgy van, ahogyan rég!

Balzsammal tölt leged,
csábító küllemed
dícsérni illõen,
méltatni kellõen
ma sem tudom.

Völgyeid ölében kristály-vizek,
lankáid lobogva zöldellenek,
szomj-oltó italod,
súlyos-erõs borod
kínálod, mutatod még:
nem csorrant jobb nála akkor se, rég.

Hát egyéb mi maradt?
Nem lelsz, csak romokat.
Árva lett e város,
hullt a porba már most
        mind az egész.

Nincs, amit megnézni kivánatos,
nincs, amit hallgatni ajánlatos.
Édent említenék,
kuncorgást keltenék:
mi nagy volt valaha rég,
silány és szánandó immár a kép.

Csorba Gyõzõ fordítása