Lásd, ma a város a színek, a fények esti zenéje:
tornyokon és a tetõk vonalán szép
csipke terül szét: füst szövedéke.
Rózsaszín alkonyi pára szökik föl
messze a völgybõl, ahol gomolyogva
árad a hûs levegõ. –
Halk nesz ezüstje szitál. A hegyen már
gyuladozik libasorban, – ébredezõ bogarakként –
zöld-tüzü lámpafüzér.
– Már csak a képzelet õrzi: elõbb még
biztos erõ, diadalmas igéret
volt a Mecsek, karoló kör-ívével,
mint ki dacolna, ha volna, ki ellen;
óvni a bajtól a várost.
Már csak képzelet õrzi. – Idõtlen
ritmusok árama lüktet a néma kövekben,
a tárgyak is élnek
s az éj vize lágy lebegéssel
terveket, álmokat altat. –