Késõ este merültünk el

a kerámiák csillogásába és a fagyba.

Az utca végén a házak között

befordultunk az idegen nyelven írt

könyvekkel teli polcok közé.

Jól ismert szerzõk írták valamennyit.

Ami nem azt jelenti, hogy mindet becsüljük is.

A közeli hotelben Bartók verte a blattot,

innen a staccato ritmusok,

amiktõl mondataim valahol mélyen sohasem

zendülnek meg már ütõk nélkül.

És Krle¾a?

Az egész napos hadgyakorlat meg a manézs

után a cukrászdában, az utca túloldalán

három nyelven olvasta az újságokat,

kávét szürcsölt és az ifjú hölgyeket leste,

köztük e sorok magyarra

fordítójának nagymamáját.

Az utca távoli országok illatszereitõl és fûszereitõl

illatozott,

és a megyei levéltárban fennmaradt

egy komor tekintet a dóm alatti katakombákból,

valakit zavart, hogy pezsgõvel köszöntötték

Ferenc József császárt,

aki egy éjszakára a közeli fogadóban

hajtotta a fejét szaténpárnára,

mely most a helyi múzeumban dacol a molyok hadával.

A közeli gimnáziumból zsivajgó lánycsapat érkezik

sötét formaruhában, kikandikál alóla didergõ lábuk.

A város összegörnyedt a viharfelhõk hirtelen rohamától,

mint a Notre Dame toronyõre, vagy a lány a galériából,

ahol felléptünk. Különös volt

felolvasás közben szétnyílt

combjai közé meredni, az izmos oszlopok közé,

melyek meghazudtolták e pannon Mona Lisa

ártatlan arckifejezését. A végén eltûnt

az éjszakában, a levegõben hagyva a vágy nyomát,

amit a hosszú könyvsorok,

mint házak az utca két oldalán,

sem tudtak vagy akartak eltörölni.

Néha elég lehetne lenni csak.

(Csordás Gábor és Gállos Orsolya fordítása)