Takáts Gyula emlékének

Fordul a fény
    
Nincs még fecske e tájon, az életet ellepi álom,
    barbár pannon idõ – hajnali hólepedõ.
Még a poéta, a püspök szelleme sem nyújt üdvöt,
    mégis: a mandulafát az melegítheti át. –
Minden igaz. Csoda minden. Szent, aki a boldog a nincsben.
    Kincse ma délen a domb temploma: télen a lomb.
Fordul a nap, fut a hónap, s évszaka jön suta szónak:
    fordul a fény, fogy a fagy – téli tavasz fia vagy.


Mécs és tenger

Messzi világ a varázsos: messze világol a város;
hol tûz, hol puha mécs, most ûr, most csupa Pécs.
Széchenyi tér, Mecsek-oldal, zeng a madár- meg a bordal,
végre robog, ha mi megy, égre lobog Havihegy,
lobban a Zsolnay-gyár is, jobban a holnapi kláris,
    s tenger a Jókai tér, partja hajókat igér. –
Kétezer és nyolc évvel Krisztus után fals hévvel
    délszaki térzene, tánc lett a tudós reneszánsz.


Hajnali húrok

Mennyi a vers, a poéta, mennyei köztük a séta!
    hallani – angyali zsúr –, pendül a hajnali húr.
Janust Csorba köszönti, Weörest Babits újra leközli –
    négyesüket megadón nézi a négyfejü dóm.
(Fekszik a test, de a szellem fölkel a végzete ellen,
és magasulva megáll Isten lábainál.
Õrzi a Gazda az õrzõt. Mert aki jambust õrzött,
immár mennyei õr – sírja csak enteriõr.)