A város
virágos
kerítés-koszorúival,
egyenes és könyök-utcákba
forduló házaival
megújul naponta.
Figyeljetek az aranyló erdõt
ébresztõ harangokra.
    Itt köszöntötte
gyõztes zászlaját a római.
Villogtak virrasztó lándzsák,
nyílvesszõk ércpelyhes tollai.
Márványmedencékbe csorgott a víz.
Tükröt tartott madárnak,
palotának;
tornyok tövében görnyedõ árnynak,
bozontos szegénynek.
Redõkbe omló tunikát,
ezüst szandált viselõ
szüzek és asszonyok köré
hullámzott a dalnokok száját
égetõ ének.
    Földvár-gyûrûjét,
szirtektõl izzó koronáját
a Jakabhegy magasba emelte.
Zöldellt a forrást villantó lejtõ.
Konda és nyáj,
szikrázó csorda legelte.
    Daindol meg Makár fái alatt
csurgóra állították
a szõlõvel teli kádat.
Mustillatú szélben
a füst kék tündérei szálltak.
Rõzseparázson szalonna.
Kezekben kenyér.
Ha fuvoláját fújta az éj,
bagoly gubbasztott
gallyrácsos leshelyen.
Sziklafejû, réthasú föld,
karjaid közt a Történelem.
A dómban, hová Janus belépett,
festményeken a szentek.
    Élõk: vigyázói,
vallatói vagytok a köveknek,
szélesítõi, helyükre terelõi
az utaknak.
Gyümölcsösök barack-bólintással,
körte-kezekkel
a termékenység törvényeire szavaznak.
Vasbeton otthonaink
örülnek a szaporodásnak.
A lámpák hóvirágfehéren vigyáznak.
Hajnalban ibolyalila hajjal
bóklásznak a bokrok.
A Széchenyi-tér kockás kõkabátján
a galambok bársonnyal bevont gombok.
A város
kalodát nem tûrõ
számadói vagyunk.
Virágot hint
s mécset gyújt fölöttünk,
ha ölében meghalunk.